Ám ez a magyarázat igencsak sántít, hiszen a nagyragadozók ott is kerülik az embert, ahol nem folyik vadászat. Mitől vagyunk félelmetesek? Unikumnak számító felegyenesedett tartásunk miatt? Vagy éppen a kibocsátott illatanyagaink riasztóak? Testi erőnk biztos nem magyarázat, hiszen például legközelebbi rokonunk, a csimpánz is legalább hatszor erősebb nálunk. A vadon élő emlős ragadozók igen ritkán, egészen kivételes esetben vadásznak emberre. Bármennyire is sok történetet olvashattunk eddig emberevő farkasokról, oroszlánokról vagy éppen tigrisekről, a ragadozók szinte mindig átalakultak „madárrá” – jó zaftos hírlapi kacsává.

A kóbor kutya veszélyesebb

Nézzünk körül Európában. Kontinensünkön szerencsére egyre több farkas él, már nálunk is megtelepedett egy-két falka. De vajon kell-e félnünk tőlük? A válasz egyszerű: nem! Ugyanis az egészséges farkas nem támad emberre, kifejezetten félénk, s bizony nagy szerencséje van annak, aki megpillantja. Akkor pusztán csak mendemonda volna minden farkas támadás? Ez sem igaz! A veszett farkasok megtámadhatták az embert. Hajdan Európában, így Magyarországon is elterjedt betegség volt a veszettség, kiváltképp a rókák és kutyák terjesztették, s ebből logikusnak tűnik, hogy a kutyahúst oly szívesen fogyasztó ordasok is fertőződtek a végzetes kórral. S akár a többi veszett állat, a veszett farkas sem érez félelmet.

Ide kívánkozik egy idézet 1902-ből: „ Hogy minő károkat és szerencsétlenségeket képes egy veszett farkas a messze környék minden élő teremtménye között felidézni, azt hosszasan taglalni felesleges! Elég, ha annyit mondunk, hogy minden útjába kerülő és elérhető embert, állatot, kutyát, szarvasmarhát, összevissza szabdal és marczangol.” Igen ám, de akkor miért követték az egészséges farkasok a nagy orosz télben száguldó trojkákat?

Nos, nem azok utasaira, hanem a lovakra fájt a foguk. S a háborúkban is a számtalan szerencsétlen, megsebesült vagy elpusztult ló miatt követték a hadat, bár egyes beszámolók szerint az sem kizárt, hogy az emberi tetemekből is fogyasztottak. Összességében elmondhatjuk, hogy nem kell félnünk a farkastól! Illetve mégis, de nem közvetlenül tőle, hanem leszármazottjától, a kutyától. A félrenevelt kutyák okozhatnak balesteket, s mikor erdőn-mezőn falkába állnak, megtámadhatják az embert. Ők bezzeg nem félnek tőlünk!

Egzotikus tájakon

Az emberevő oroszlánok és tigrisek sem nevezhetők mindennaposnak. Ha kedvenc csemege lennénk, aligha közelíthetnék meg nyitott dzsippekkel a turisták a nemzeti parkok oroszlánjait és leopárdjait. Akkor hogyan és miért keletkeztek a hátborzongató történetek mindenféle emberevő nagymacskáról? Előre le kell szögeznem ezek többsége vagy kitaláció, vagy vastagon kiszínezett történet. Persze vannak bizonyított esetek is. Ilyen például a Tsavoi emberevők története.

1898-ban Mombasától Ugandáig épülő vasútvonal 140 indiai munkása esett áldozatul egyetlen esztendő alatt két, csaknem sörénytelen, ám nagy testű hímoroszlánnak. Az oroszlánok egyes irodalmi adatok szerint öregek voltak, más adatok szerint fogproblémákkal küszködtek, ezért kaptak rá a könnyen megszerezhető emberhúsra. (Egyebek mellett ezért is megbízhatatlan a Val Kilmer és Michael Douglas főszereplésével készült Ragadozók c. film, ahol a Tsavoi emberevőket két fiatal, egészséges, dússörényű hím alakította. A nagymacskákat a filmhez a magyar származású Hubert Géza Wells idomította, ám ő aligha felelős azért, hogy a rendező elrugaszkodott a valóságtól.) A két igazi emberevőt ma már bárki megcsodálhatja, ugyanis az állatok maradványait – igaz csak jóval később, 1924-ben – megvásárolta a Chicagoi Field Museum, ahol a két kitömött példány ma is látható.

Az Indiában élő Jim Corbett mintegy száz esztendeje fő feladatának tekintette az emberevő tigrisek vadászatát. Tagadhatatlanul ő volt az, aki a legtöbbet tudott róluk. Népszerű, Emberevő tigrisek című könyvében például emigyen fogalmaz arról, miért kap rá egy tigris az emberhúsra: – Az emberevő tigrist rajta kívül álló okok szorítják a számára szokatlan táplálék megszerzésére. Tíz eset közül kilencben ezt a kényszerítő körülményt sérülések, sebek, és egy esetben az öregedés jelentik.(…) Az ember nem természetes eledele a tigrisnek, rendszerint csak akkor támadja meg, ha sérülése képtelenné teszi a megszokott táplálék megszerzésére, vagy ha megöregedett, és az éhség kényszeríti az embervadászatra.

A tigris leginkább puskagolyó vagy csapda miatt nyomorodott meg, így – ha közvetve is – de többnyire az ember tette emberevővé. Gyakran a sül tüskéje okozott sántaságot. Mára azonban még egy dolog feliratkozhatna a kiváltó okok lajstromára: az emberi túlnépesedés miatt nincs helyük a zsákmányállatoknak, így egyszerűen elfogyott a természetes táplálék. Igen ám, de akkor miért nem hallunk manapság emberevő tigrisekről? Mert már tigris sincs. Míg a XIX. század végén még kb. százezer csíkos nagymacska élt a természetben, addig ma talán hétezren lakján Ázsiát. Más a helyzet a párduc vagy másik közismert nevén leopárd esetében. Több alfaja szintén veszélyeztetett, ám szerencsére egyes területeken még gyakori. Mégsem hallunk manapság emberevő leopárdokról.

Pedig hajdan akadt ilyen is, két kumaoni (India) emberevő 525 embert ölt meg a múlt század első felében. Mivel a leopárdok részben dögevők is lehetnek, így az emberi tetemeket is kikezdhetik, főleg ha nincs természetes táplálékuk, mert kiirtotta őket az ember. Egy-egy járvány temetetlen halottai táplálékot jelentettek a fentebb említett két emberevőnek is, majd a járvány után már vadásztak is megszokott táplálékukra. Afrikából egyébként nem érkeztek hírek emberevő leopárdokról. Ott kisebb volt a népsűrűség, sok volt a vad, a táplálék. A leopárdoknak nem volt szükségük arra, hogy emberre vadásszanak. Ma pedig a vadrezervátumok és nemzeti parkok kivételével kevés a leopárd. S ahol előfordulnak ott még bőséggel akad természetes zsákmány: nyúl, antilop, pávián. Miért fanyalodnának a mérgekkel, és tartósítószerekkel teli turistahúsra?

Cápák és krokodilok

Más a helyzet azokkal az állatokkal, amelyek „ösztönösen” nem félnek az embertől. Ilyenek például a nagy testű krokodilok: különösen az ausztrál bordás, és az Afrikában élő nílusi krokodiltól kell tartaniuk a fürdőzőknek. Néhányszor feljegyezték azt is, hogy egy-egy rekord méretű kockás piton vagy anakonda is zsákmánynak tekintette az embert. Dél-Amerika csoportosan vadászó ragadozó hala, a pirája is okozhat galibát. Néhány útleírásban rémtörténeteket mesélnek róluk, a valóság azonban messze áll ettől. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a mai világban, amikor a legképtelenebb hírek is órák alatt eljutnak hozzánk, gyakorlatilag nem lehet olvasni pirája-támadásról.

Bizonyos cápa fajok is megtámadhatják az embert, ám e tengeri ragadozók veszélyességét legtöbbször eltúlozzák. Sőt, ma már a cápa nem is annyira veszélyes, mint amennyire veszélyeztetett. Több faja került a kipusztulás szélére, és mivel a cápahús szinte az egész világon kedvelt csemege, a folyamat csak erősödni fog, noha ezek az ősi halak igen fontos ökológiai feladatot végeznek. Van-e félnivalónk a vadon élő állatoktól? Általában nincs. Az igazán veszélyes állatok az alacsonyabb rendű, komoly betegségeket terjesztő fajok közül kerülnek ki. De ez már egy másik történet!

Fotók: a szerző felvételei.