hirdetés
hirdetés

Zene

Összhangzattan

Versenyre hangolva a Művészetek Palotájában

Miközben a hangversenytermek akusztikai tervezése jóformán önálló tudományággá vált, a mindössze a vájtfülű zeneszerzők, karmesterek utasításai mentén épített koncerttermek némelyike felveszi a versenyt a modernekkel.

hirdetés

A 12 méter széles, 2,5 méter magas díszlet mintha ott se lett volna, legalábbis akusztikailag – büszkélkedett Nádasdi Csaba, a Művészetek Palotája (a MüPa) színpadtechnikai igazgatója az Orpheus és a Fából faragott királyfi című, a Budapesti Tavaszi Fesztivál alkalmából a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben bemutatott balett előadások kapcsán. A hangzást normális körülmények között jelentősen befolyásoló hatalmas objektumot úgymond belehangolták a terembe, így a közönség semmivel sem kapott kevesebbet a hangzásból. Manapság már-már alapfelszereltségnek számítanak a termet körülvevő nyitható zengőkamrák, a színpad feletti állítható hangvető, a behúzható függönyök, amelyek a 2005-ben átadott MüPában is elősegítik a lehető legjobb hangzás beállítását.

„Míg például a több elnyelést, csillapítást igénylő úgynevezett hangosított zenét a behúzott függöny segíti, az oratórikus, nagyzenekari művek esetében a zengőkamrákat használják gyakrabban” – magyarázza Arató Éva, a MüPa tervezésében részt vett Arató Akusztikai Kft vezetője. A külső zajok kizárását a „ház a házban” megoldás segíti, vagyis, hogy a hangversenyterem és a Fesztivál Színház az épület egyébként szintén hangtompítóként szolgáló külső falától elválasztva, gumirugókon áll.

Koncertteremre hangolva

Az ideális koncertteremről szóló elképzelés első írásos lenyomatában 1676-ban Thomas Mace angol énekes még úgy képzelte, hogy a hallgatóság a zenekar körül, elzárt galériákban ült volna, ahová a muzsika ujjnyi vastagságú csövön keresztül jutott volna be. Egy efféle elrendezés nemcsak a közönség élményét lett volna hivatott növelni, hanem a zenészek zavartalan muzsikálását is biztosította volna. A tudományosan megalapozott teremakusztikai tervezés mégis alig évszázados hagyományra tekint vissza.

Az Esterházy-kastély Hayd terme
Az Esterházy-kastély Hayd terme
Sokáig fordítva ülték meg a lovat: az első – XVII. században épült – hangversenytermek esetében még a zenészek igazodtak a terem adottságaihoz. „Haydn vagy Händel korában az akusztikai körülmények határozták meg egy-egy mű tempóját” – hoz példát Fazekas Gergely a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára. A bécsi klasszicizmus első nagymestere, Joseph Haydn 61. szimfóniájába azért írt gyors futamokat, mert a zeneművet a kismartoni Esterházy-kastély kicsi, száraz hangzású, tehát nem visszhangos termére komponálta. Ezzel szemben a londoni King’s Theatre-re írt 102. szimfóniában épp a terem zengését használta ki a komponistazseni – derül ki Jürgen Meyer akusztikai szakértő 1978-as tanulmányából. Mindez korántsem ment ritkaságszámba: a zeneszerzők többnyire a munkásságukban legjelentősebb szerepet játszó, leggyakrabban az őket alkalmazó előkelőségek otthonában található termekre komponáltak. A szimfónia és a vonósnégyes klasszikus formáját megalkotó Haydn például egész életében mindössze négy teremre írt.

Ezek egyike volt a zeneszerzőt 32 éven át foglalkoztató Esterházy-család 1700-ban épült kismartoni, egyes szakmabeliek által még 150 év elteltével is a legjobbnak tartott terme. A legtöbbek által a Szentivánéji álom című balettjében felhangzó nászindulóról ismert Felix Mendelssohn ugyancsak az általa vezetett lipcsei Altes Gewandhaus koncertteremre, illetve annak zenekarára hangolta 1845-ben bemutatott e-moll hegedűversenyét.

Közbeszólnak az építészek

Az esetleges hangzásbeli fogyatékok már csak azért sem bukhattak ki, mert a romantika koráig nemigen volt szokás régebbi szerzők műveihez visszanyúlni. Az akusztikai tervezettség hiánya először a XIX. század második felében kezdte zavarni a karmestereket. A megtáltosodott építészekkel azonban gyakran elszállt a ló: a monumentalitás és az egyedi, formabontó megoldások olykor használhatatlan termeket eredményeztek.

A Royal Albert Hall elliptikus hodálya rengeteg zavaró visszhangot eredményezett
A Royal Albert Hall elliptikus hodálya
Az 1871-ben megnyitott londoni Royal Albert Hall közel 90 ezer négyzetméteres elliptikus hodálya például rengeteg zavaró, nagy késéssel visszaérkező – csak a legritkább esetben áldásos – visszhangot eredményezett. Kivételes alkalomnak számított, hogy az 1912. májusában, mintegy félezer zenész és énekes részvételével a Titanic tragédiája emlékére rendezett koncerten „a már-már földöntúli hangzás megindította a közönséget” – derül ki Juhász Balázs A zenei előadás akusztikai környezete című 2005-ös szakdolgozatából. A Royal Albert Hall hibáit kezdetektől próbálták korrigálni, a megoldást azonban – repülő csészealjaknak, illetve gombáknak is csúfolt, plafonról belógó akusztikai elemek révén – csak 1969-ben találták meg. A tervezésben végül idővel – akusztikai szakértőként – a zenészek, illetve a zeneszerzők is szót kaptak. A bécsi Grosser Musikvereinssaal 1870-es építésénél például jelentős szerep jutott a Johannes Brahms, Anton Bruckner, Gustav Mahler hármasnak.

A Bayreuthi Fesztiválpalotát pedig az idősödő Richard Wagner gyakorlatilag magának és műveinek építtette. Itt a mintegy 130 férőhelyes zenekari árok jóval a színpad alatt húzódik, ami által a magas hangok jó része bennreked, így jön létre a jellegzetes, kissé kísérteties wagneri hangzás. A német operát megreformáló zeneszerző által kedvelt nagy létszámú zenekar pedig nem nyomja el a színpadon játszó énekesek hangját.

Az ideális hangversenytermek

A hangversenytermek között viszonyítási alapnak számító Boston Symphonic Hall 1900-as tervezésénél Wallace Clemence Sabine amerikai fizikus egészen a már említett, 1781-ben épült lipcsei Altes Gewandhausig nyúlt vissza. Az építészeti akusztika megteremtőjeként számon tartott Sabine figyelembe vette például – az egyébként általa definiált – utózengési időt, ami a mai napig a koncertterem-építészet egyik legfontosabb paramétere. Az utózengési idő nem más, mit az eredeti hang elhangzásától a hangnyomás – a mindennapi szóhasználatban helytelenül: hangerő – szintjének 60 decibellel történő csökkenéséig eltelő idő.

Az etalonnak számító Boston Symphonic Hall
Az etalonnak számító Boston Symphonic Hall
A Harvard Egyetemen végzett kutatásaihoz mindössze egy hordozható szélládát, orgonasípot, stoppert, valamint a saját fülét használó Sabine rájött, hogy az utózengési idő a helyiség térfogatával egyenes arányban nő, míg fordított arányban áll az abszorpcióval, vagyis a felületek nagyságával és elnyelőképességével. Ehhez a felismeréshez igazította a sokak által ma is a legjobbnak tartott bostoni koncertterem paramétereit, amely kapcsán Sir Adrian Boult angol karmester megjegyezte, hogy „az ideális koncertterem még a kellemetlen hangokból is csodásat varázsol a közönség számára”.

Efféle, például a berlini filharmonikusokat 35 éven keresztül irányító Herbert von Karajannak, vagy a West Side Story-t jegyző amerikai Leonard Bernsteinnek nyilvánított vélemények mentén (azokat az objektív, mért paraméterekkel összevetve) rangsorolta a világ több mint félszáz hangversenytermét 1962-ben megjelent Zene, akusztika és építészet című monográfiájában az amerikai Leo Beranek. Beranek értékelése egybecsengett Boult már idézett, zeneszerető körökben szállóigévé vált kijelentésével: a Boston Symphonic Hallt mindeddig nem sikerült lekörözni. Igaz, sokáig versenyképes kihívót sem igen állítottak ellene.

Az 1927-ben felhúzott párizsi Pleyel-terem gramofontölcsérre emlékeztető kialakítása például olyan szerencsétlenül sikerült, hogy a közönség összes zaja a tölcsér keskenyebb végén ülő zenészekhez jutott, ezért később át is építették. Beranek rangsorából ki is derül, hogy a kevesebb néha több lehet: a második helyen végzett bécsi Musikvereinssal például a lehető legegyszerűbb formával, a téglatesttel – vagy ahogy szakberkekben mondják, a cipősdobozzal – operál.

A bécsi Musikvereinssal lehető legegyszerűbb formával operál
A bécsi Musikvereinssal lehető legegyszerűbb formával operál
Az osztrák főváros hangversenyterméhez hasonló „cipősdobozok” azért is kedveltek, mert „a szélek felé irányuló hangenergiát a falak visszaterelik a tér közepébe” – írja Tornóczy Tamás Zenei akusztika című 1982-es kötetében. A „cipősdoboz” esetében egyébként az egyik legfontosabb tényező a terem szélességének és magasságának az aránya. Ha a tér szélessége épp kétszerese a magasságának, a visszaverődő hang fentről és oldalról is nagyjából ugyanakkor ér a középen ülőkhöz. Ha fentről később érkezne vissza, az a felfelé nyitottság érzetét keltené, mint például a MüPa esetében, ahol a szóban forgó két paraméter nagyjából megegyezik, mindkét irányban körülbelül 25 méter.

A Musikvereinssal falaira a kor építészeti stílusának megfelelően került díszítő ornamentikáról azonban csak később derült ki, hogy a hangzást is elősegíti, ugyanis a lapos, összefüggő felületeket megtörő szabálytalan minta segíti a hangok egyenletes szétszórását. Az akusztikai szempontból kevés tudományos megalapozottsággal, 1907-ben épített budapesti Zeneakadémia Beranekéktől mindössze 74 pontot kapott. Komoly hibája, hogy a homorú mennyezet miatt a terem középvonalában összegyűlnek a káros visszhangok. Nem is véletlen, hogy a bal és jobb oldali széksorok közé folyosót alakítottak ki.

Tudományos alapossággal

A hangversenyterem-tervezés mára jóformán önálló tudományággá nőtte ki magát. A valenciai műszaki egyetem kutatói 2008-as tanulmányukban több mint negyven, a termek akusztikai tervezésénél létfontosságú paramétert soroltak fel. Fontosnak tartották például azt is figyelembe venni, hogy a színpadon elhangzó emberi beszéd mennyire hallható tisztán. Több kutató szerint azonban valójában legfeljebb 6-10 paraméterből kis hibával ki lehet számolni az összes többi mérhető tényezőt.

A hangversenyterem-tervezés mára önálló tudományággá nőtte ki magát
A hangversenyterem-tervezés ma már önálló tudományág
A hangmagasság, a hangszín és a hangerő hármasát a teremakusztika tervezésénél ki kell egészíteni a térérzettel, a lecsengés hosszával, valamint figyelembe kell venni a lecsengés véletlenszerűségét is. Mindez együtt felelős a szubjektív hangérzetért, amire azonban éppúgy hat a hangulat, a klíma, sőt, még a karmester ruhája, vagy az ülés kényelmessége is. Nemcsak az építésnél figyelembe vett paraméterek száma, hanem a tervezéshez használt technika is sokat fejlődött: az úgynevezett számítógépes auralizáció módszerével gyakorlatilag az első kapavágás előtt szimulálni tudják az épülő terem majdan várható hangzását. Ezzel együtt az esetleges hibák kiszűrésénél egy tapasztalt, hozzáértő tervező akár egy metronómmal, egy mikrofonnal, papírzacskók durrogtatásával és a zenészek alapos kikérdezésével még ma is hamarabb eredményre juthat.

Geri Ádám
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
Cikk[107856] galéria
hirdetés
hirdetés
hirdetés

Kiadónk társoldalai

hirdetés
hirdetés
hirdetés
hirdetés