Ipari túltermelés Kínában - mi lesz ennek a vége?
Az elmúlt években aránytalanul megnövekedett a kínai állami vállalatok fölösleges termelői kapacitása. A pekingi kormány ugyan elismeri a túlzott iparfejlesztés célszerűtlenségét, de a gyakorlatban továbbra sem mutat készséget politikai befolyása mérséklésére.  

A változások többek között tömeges elbocsátásokhoz vezetnének. A Commerzbank szakértője egy, a kínai iparról írt elemzésében valószínűtlennek tartja, hogy a pekingi vezetés érdemi lépéseket tenne a fölösleges kapacitások leépítése útján, így azonban a túldimenzionált állami vállalatok továbbra is el fogják szívni a forrásokat a magántulajdonban lévő vállalatok elől. Márpedig ez az ellentmondás hosszútávra szóló terhet jelent a kínai gazdaság egésze számára.

Az Európai Kereskedelmi Kamara számítása szerint a kínai állami iparvállalatok kapacitás-kihasználtsága 2014-ben nem volt több 75 százaléknál. Egyedül az acéliparban évi kereken 330 millió tonnás többletkapacitás jött létre, ami megegyezik Japán, India, az Egyesült Államok és Oroszország együttes éves acéltermelésével.

A nyugati országokban az alacsony kapacitáskihasználtság okát mindenekelőtt a konjunkturális helyzet kedvezőtlen alakulásában, a kereslet mérséklődésében látnák. De Kínában a helyzet más, mint a fejlett ipari országokban: a világ legnépesebb országában elsősorban azért alacsony a kapacitások kihasználtsága, mert az ottani vállalatok a korábbi években túl sokat beruháztak. Az Európai Kereskedelmi Kamara adatai szerint hat különböző ágazatban, nevezetesen az acél-, az alumínium- és a cementiparban, a kőolaj-feldolgozásban, valamint az üveg- és papírgyártásban a 2008 és 2014 közötti időszakban jóval gyorsabban bővültek a termelési kapacitások, mint maga a termelés; jóllehet, a rendelkezésre álló kapacitások már 2008-ban is jóval meghaladták az indokoltat. A vállalatok időközben tovább bővítették kapacitásaikat, bár már 2008-ban sem tudtak elegendő terméket értékesíteni ahhoz, hogy az akkor rendelkezésre álló kapacitásaikat kihasználják.

Kínában jelenleg kb. 130 ezer állami tulajdonban lévő vállalat van

Túlkapások

A pekingi kormány már jó ideje felismerte a túlzott kapacitásokból adódó problémákat. 2009-ben el is határozta, hogy további fejlesztéseket már nem engedélyez azon tartományok cementiparában, ahol a termelés meghaladja az egy főre jutó egy tonnás mennyiséget. A kapacitások a 2008. évi 450 millió tonnáról néhány év alatt mégis 850 millió tonnára emelkedtek; több mint kétszeresére annak, mint amennyit a világ második legnagyobb cementtermelő nemzetének számító India egy évben előállít.

Hasonló jelenség volt megfigyelhető a kőolaj-feldolgozás területén is. A kormány már 1999-ben elrendelte az 52 ezer barrel/nap kapacitásnál alacsonyabb kapacitású finomítók bezárását, amit egy évtizeddel később a 20 ezer barrel/nap kapacitású finomítók bezárásának elrendelése követett; jóllehet az 1999. évi rendelet következetes végrehajtása esetén ez utóbbi döntésre nem is lett volna szükség. Az eredeti rendelet végrehajtása helyett azonban a finomító kapacitásokat tovább növelték.

Annak, hogy a központi kormányzatnak a túlzott kapacitások leépítésére irányuló törekvései rendre meghiúsultak, a Commerzbank szakértője szerint strukturális okai vannak. A legtöbb fejtörést a helyi kormányzatok magatartása okozza. Az ő tevékenységük megítélésében ugyanis meghatározó szerepe van annak, hogyan alakul az adott térség bruttó hazai terméke; márpedig a kapacitások leépítése a helyi érdekekkel éppen ellentétes fejlődési irány lenne.

Optikailag jobb, ha magasabb növekedési és foglalkoztatási rátát sejtet a kapacitások további bővítése, még akkor is, ha azok végül kihasználatlanok maradnak. A rendszer jól működik, mert a finanszírozás ritkán okoz problémát, a helyi bankok ugyanis ugyanúgy a tartományi politikai vezetés befolyása alatt állnak, mint az iparvállalatok, s szívesen nyújtanak hitelt az állami vállalatok számára.

Politikai vs. piaci érdekek

Kínában jelenleg kb. 130 ezer állami tulajdonban lévő vállalat van, s ezek állítják elő a bruttó hazai termék 25-30 százalékát. A központi kormány jelenleg 106 nagyvállalattal rendelkezik, s ezen – 2003 óta az állami felügyeleti és közigazgatási bizottság (angol rövidítéssel SASAC) által irányított és felügyelt – cég közül 47 a világ 500 legnagyobb vállalata sorába tartozik.

A pekingi kormány tehát leépítené a felügyelete alá tartozó nagyvállalatok fölös kapacitásait; de – tartva attól, hogy a szándék „komolyan vétele” tömeges elbocsátásokhoz, s különösen a gyöngébb adottságú térségekben a szociális problémák súlyosbodásához vezetne, kiváltva az érintett munkavállalók tiltakozását – nagyfokú óvatosságra törekszik. Emellett nem elhanyagolható tényező, hogy a nagy ipari vállalatok élén jellemzően olyan magas rangú és nagy befolyással rendelkező pártfunkcionáriusok állnak, akik rangban fölötte vannak azoknak a felügyelő-hatósági elnököknek, akiknek tulajdonképpen a vállalatvezetőket kellene ellenőrizniük.

A gazdasági szempontok diktálta kapacitáscsökkentés jelentős leépítésekkel járna

Mindent egybe vetve a kínai többletkapacitások problémája politikai természetű, márpedig a politikai struktúrák átalakítására a pekingi vezetés aligha mutat készséget. A piaci feltételek erőteljesebb érvényesülése céljából le kellene mondani a közvetlen ellenőrzésről, s el kellene fogadni olyan következményeket, mint amilyenek a tömeges elbocsátások. Emellett a kínai kormánynak nem lenne szabad minden, többségükben többletkapacitással küzdő állami vállalatot az állami bankok segítségével a víz felszíne felett tartani, mert ezek a mesterségesen életben tartott, gyakran nagymértékben eladósodott állami vállalatok elvonják a forrásokat a rugalmasabb, magántulajdonban lévő vállalatoktól. Azaz: az állami ipari vállalatok lehúzzák a magánvállalatok normális esetben egyre növekvő nyereségét. „Kína gazdaságilag nehéz évek előtt áll, gyors élénkülés aligha várható” – írja derűlátónak éppen nem nevezhető előrejelzésében a Commerzbank szakértője.

A nemzetközi piac szigorít

A fölös kapacitások fenntartása az ország nemzetközi gazdasági kapcsolataira is nagy terhet jelent. Sem az EU, sem pedig az Egyesült Államok nem akarja elfogadni az államilag szubvencionált kínai export beáramlását. A legtöbb kereskedelempolitikai anomália tradicionálisan az acélexportnál jelentkezik: India kormánya már 2015 szeptemberében 20 százalékos büntetővámmal sújtotta a beáramló kínai exportot, melynek nyomán a kínai exportőrök ugyanilyen mértékű exportárcsökkenést hajtottak végre, hogy fenn tudják tartani az exportot. 2016 januárban Dél-Afrika is kilátásba helyezte, hogy az országba irányuló kínai acélbehozatalt további vámokkal terheli. Ezen még az a tény sem változtat, hogy a Kínából származó behozatalnak a hazai termeléshez viszonyított aránya viszonylag alacsonynak mondható. A kínai forgalomnak a világpiacra gyakorolt hatása egyes termékek esetében rendkívül nagy, ezért a Commerzbank szakértője szerint továbbra sem lehet lemondani különféle, a kínai áru beáramlását fékező büntetőintézkedések és korlátozások alkalmazásáról.