A külföldiek általában a Phenjan melletti Szunani nemzetközi repülőtér szocreál stílusú épületei között „bóklászva” találkoznak először a világ legelszigeteltebb országának sajátos mikroklímájával és közlekedési kultúrájával. Ez a légikikötő a központja egyébként a 2006-től 2010-ig az Európai Unióból súlyos biztonsági és karbantartási problémák miatt kitiltott Air Koryo nemzeti légitársaságnak is, amely jelenleg csak három országgal (Kína, Oroszország, Thaiföld) tart fent menetrendszerinti polgári légi kapcsolatot. A vállalat persze azóta sem a tökéletességéről híres.
A Skytrax nevű, légitársaságok szolgáltatását pontozó szakportál szerint már csak az Air Koryo az egyedüli a világon, amelynek szolgáltatási minősége „csak egy csillagot” ér. (Összehasonlításképpen a Wizz Air kettő, a Germanwings három, a Lufthansa pedig négy csillagos cégnek számít a honlap szerint.) Észak-Korea közúti határátkelőin gyakorlatilag nincs autóforgalom. A Jalu folyón, Dandong városánál átívelő egysávos Kínai-Koreai Barátság hídon csak vonattal lehet közlekedni. Mivel a gyalogos forgalom tilos a folyami átkelőn, így a legtöbb disszidens leginkább átússza a folyót a sötétség leple alatt. A fentiek alapján nem meglepő, hogy a személy- és a teherautók igencsak ritka árucikkeknek számítanak az országban.
Andrej Lankov szöuli Észak-Korea szakértő 2007-es interjúja alapján a kommunista országban körülbelül 20-25 ezer személygépkocsi lehet forgalomban, amely szinte mind állami tulajdonban van. Amíg az alsó- és a középvezetők általában a román Dacia 1310 típusú autókkal közlekednek, addig a felsővezetők 60-as, 70-es években gyártott amerikai kocsikkal. Ennek függvényében alakították ki az autópályák sebességkorlátozását is: amíg a bal szélső sávban akár 70 km/órás sebességgel is haladhatnak a magas rangú kormányzati és katonai tisztviselők, addig a jobb szélső sávban az átlagemberek maximum 39-40 km/órával közlekedhetnek.
A száműzetésben működő New Focus International híroldal szerint bonyolítja a helyzetet, hogy az észak-koreai rendőrség és hadsereg a krónikus benzin- és a gázolajhiány miatt bármikor lefoglalhatja a sztrádán közlekedő személy- és teherautókat. Kivételt csak akkor tesznek, ha egy kis kenőpénzt ad nekik az ember. Ebben az esetben csak egy gumicsővel leszívják a benzintank tartalmát, amelyet valamelyik város feketepiacán gyorsan el is adnak. Szöuli információk szerint a rendőrségtől lehet a legolcsóbban beszerezni a naftát.
Szakértők úgy vélik, hogy a legtöbb állampolgár vasúttal közlekedik. A CIA 2009-es jelentése szerint, míg Észak-Koreában 5235 kilométer hosszú a vasúti pályák hossza, addig ez a szám Dél-Koreában 3381 kilométer (Magyarországon 2008-ban 7942 km volt.). Ez a viszonylag tekintélyes vasúti hálózat leginkább Kim Ir Szen-nek volt köszönhető, aki nagy rajongója volt a vasútnak, főleg a szovjet M62-es típusú dízelmozdonyoknak. Azonban hiába „tekintélyes” az ország vasúthálózata, ha nincs elegendő számú mozdony és vasúti kocsi. A lakosság ezt úgy próbálja áthidalni, hogy rögtönzött teherkocsikat fabrikálnak maguknak különböző házi szekerekből és platformokból, amelyeket vagy régi traktor, vagy pedig motorkerékpár-motorokkal hajtanak meg, hogy így jussanak el olcsón egyik helyről a másikra a hálózatot illegálisan felhasználva.
Mivel mind az autók száma, mind a rendelkezésre álló üzemanyag-mennyiség erősen korlátozott, az észak-koreai városok leginkább elektromos meghajtású tömegközlekedési eszközöket használnak. Ennek megfelelően a fővárosban és néhány más nagyvárosban több villamos- és trolibusz-hálózatot építettek ki az elvtársak, amelyeken zömmel régi, még a Szovjetunióból és Japánból érkezett buszok és trolik futnak. Phenjanban például olyan öszvérmegoldások is láthatók, hogy az észak-koreai gyártmányú Cholima 9,25 villamos-szerelvényeket trolikká alakították át.
A főváros büszkesége természetesen a 24 kilométer hosszú, szocreál stílusban megépített metró, amely 17 állomást köt össze, de ebből csak 16 használható. Ennek az az oka, hogy a 17. állomás Kim Ir Szen mauzóleuma alatt van kialakítva, ahol a szerelvények csak lelassítanak, hogy az összes utas mély meghajlással tiszteleghessen országuk alapítójának szobra előtt. A naponta 700 ezer állampolgár által használt metró egyébként a világ egyik legmélyebb nyomvonalú hálózata. A több mint 350 méter mélyen futó metrót ugyanis úgy tervezték, hogy az katonai célokra is felhasználható legyen. Ennek megfelelően mindegyik állomás óvóhelyként is hasznosítható.
A fentiek tükrében talán nem meglepő, hogy Észak-Koreában a leggyakoribb közlekedési eszköz a kerékpár, amely 2000-ig ráadásul nemcsak státuszszimbólumnak, hanem „mérhetetlen nagy luxusnak” is számított az ázsiai diktatúrában. Az azóta eltelt 14 év alatt – érdekes módon - az ország kerékpár-penetrációja 40 százalékról több mint 70 százalékra nőtt. Ez a növekedési ráta azért is nagy dolog, mert a nők - a szocialista erkölcsre hivatkozva - nem pattanhatnak kerékpárra.
