A V-1 és V-2 folyékony hajtóanyagú ballisztikus rakétákkal ellentétben a Vergeltungswaffe-3, azaz a hármas számú megtorlófegyver egy gigantikus, 130 méter hosszú, huzagolatlan ágyúcső volt, amelyben a kezdeti robbanás után további hat, szimmetrikusan elhelyezett másodlagos robbanótöltettel gyorsították fel még a csőben a löveget, hogy az elérhesse a 165 kilométeresre tervezett hatótávolságot.
Az óránként 600 lövés leadására tervezett ágyú legfőbb problémáját az okozta, hogy a löveg előtt és mögött áramló forró gázok automatikusan is beindíthatták a következő (egyébként késleltetett) lövést, másrészt pedig a több részből összeszerelt 150 milliméteres kaliberű ágyúcső pár órás aktív használat után szétrepedhetett az így vagy úgy, egymás után berobbanó töltetekkel járó nagy nyomás miatt. A V-3 alapkoncepciója még akkor is gyatrának számított, ha történetesen működött volna. A bebetonozott fegyvert ugyanis nem lehetett mozgatni, nem lehetett vele pontosan célozni sem, amely egy mozgó frontnál, precíziós támadás esetén, vagy az ütegre mért esetleges csapáskor súlyos veszteségeket jelentett.
A hibák ellenére a Führer el volt ragadtatva a fegyver elméleti pusztító erejéről, így a Harmadik Birodalom a V-fegyverprogramra háromszor többet fordított, mint amennyit az Amerikai Egyesült Államok az atombomba kifejlesztése költött. Érdekes adat az is, hogy 1944. júliusa és szeptembere között a V-fegyverek robbanófejeinek gyártása tette ki a Wehrmacht teljes robbanóanyag-javadalmazásának felét, holott átcsoportosítás útján – egyes történészek szerint – Németország további egy évig meghosszabbíthatta volna a világháborús harcokat.
A prototípust a lengyelországi Misdroyban építették fel a németek, az első élesnek szánt V-3 állomást pedig 1943-ban a La Manche-csatorna partján fekvő francia Mimoyecques falu feletti 158 méter magas szikla belsejében. Ezt két, 25 csőből álló üteg alkotta, és a légvonalban alig 160 kilométernyire fekvő Londont kellett volna lőniük 150 milliméteres lövedékeikkel, amelyek egyenként 97 kilogrammot nyomtak. A kódnevén Hochdruckpumpe-nak is hívott földalatti bunker 5 tengelyre kapcsolódó alagútrendszerből állt, amelyet normál nyomtávú, 630 méter hosszú földalatti vasútvonalakkal is összekötöttek. Ehhez csatlakozott egy kisebb méretű, a Krupp és a Mannesmann cégek üzemeltette fegyvergyár, egy nagyobb raktár és egy iható vizű földalatti tó is. A kilövőnyílást egy mozgatható, 30 méter széles, csaknem 6 méter vastag vasbetonplatformmal rejtették el. A fennmaradt levéltári adatok szerint a földfelszíntől számítva 33 méter mélyen megbújó létesítményt 5000 német bányász és 430 főnyi szovjet hadifogoly építette fel.
Az 1944 márciusában átadott komplexumra francia hírszerzési adatok szerint 1944. július 6-án mérte az első csapást a brit RAF 617-es számú repülőszázada. A 17 légi támadás során összesen 4100 tonnát kitevő, közel 5 és fél tonnás Tallboy rombolóbombák szinte teljesen összedöntötték az addig elkészült tárnákat, illetve közel 300 munkaszolgálatost temettek a föld alá. A bunkerrendszer elleni egyik légicsapásban esett el Joseph Kennedy, a későbbi amerikai elnök, J. F. Kennedy bátyja 1944 augusztusában, akinek emlékét a bunkerben emléktábla őrzi. A létesítményt harc nélkül 1944. szeptember 5-én foglalta el a kanadai 3. gyalogos hadosztály.
A németek egyébként nem csak ide építettek V-3 állomást, hanem Lampandenben is, amelyet Luxemburgra céloztak. A francia ütegekkel ellentétben azonban itt nem építettek beton és acél kilövőállomást, csak nekitámasztották a domboldalnak a fegyvert. Ezt az ardenneki csata alatt működésbe is hozták, összesen 183 lövedéket lőtt ki, melyből 142 találta el Luxemburg városát, 10 ember halálát okozva. Nem egy csodafegyverhez méltó statisztika. A háború után a V-3-k ócskavasként végezték.
A Mimoyecques falu feletti komplexum részleges elbontását 1945 áprilisában kezdték el az angolok, ám a többszörös vasbeton vasalás miatt London május 9-én inkább úgy döntött, hogy 230 kilogramm TNT segítségével inkább felrobbantja az objektumot. Ez sem jött össze. Május 14-én további 25 tonna TNT segítségével próbálkoztak. Ez a mennyiség azonban csak a bunkerrendszer nyugati oldalának a romba dőlését eredményezte. A műtárgy keleti oldalát 1969-ben vette bérbe egy mezőgazdasági vállalkozó, hogy ott gombafarmot üzemeltessen, majd 1984-ben a francia kormány itt alakíttatta ki a Forteresse de Mimoyecques – Un Mémorial International nevű múzeumot. 2011-ben a kiállítótér már mintegy 11 ezer turistát látott vendégül, akik közül 53 százalék volt francia, 18 százalék belga és csak 16 százalék brit.
