Az elmúlt huszonöt év jelentős változásokat hozott az iparban, és ennek kapcsán a hulladékkezelésben, -gazdálkodásban. Mik voltak a mérföldkövek ezekben az években?

A kezdeti időszakra, a kilencvenes évekre mindenképp az a legjellemzőbb, hogy a hulladékhasznosításnak nem volt kultúrája, ezzel a területtel nem törődtek a cégek, de nem tartotta fontosnak a jogalkotó sem. Tulajdonképpen egy probléma volt a hulladék, és senki nem látta meg benne az értéket.

A gyakorlat az volt, hogy szórjunk be mindent egy óriási konténerbe, a tartalmát dobjuk be valahova egy nagy gödörbe, és ássuk el. A következő lépés az volt, hogy a nagyon tiszta anyagokat kiválogatták, hasznosították, de a maradék még mindig elment a lerakóba.

Majd rájöttek, hogy a kevert anyag, ami másra ugyan nem alkalmas, cementgyári fűtőanyagként mégis használható. Mára a gyárak arra törekednek, hogy a hasznosítási arány minél inkább a száz százalékhoz közelítsen. Elmondható, hogy a hulladék szemétként, teljesen értéktelen anyagként való kezelésétől mára odáig jutottunk, hogy mindenki kicsit nagyobb értéket lát a hulladékban, mint amit az valójában képvisel.

Az Éltex hogyan kezelte a kezdeti helyzetet?

Már a kezdet kezdetén olyan megoldásokban gondolkodtunk, melyekkel elkerülhető volt a lerakás – ugyanis nekünk nem volt lerakónk. Kitaláltuk, hogyan lehet úgy dolgozni a hulladékokkal, hogy annak az útja egyértelműen a hasznosítás legyen valamilyen formában, és semmiképp nem az elásás. Mindig azon gondolkodtunk, hogyan lehet valamilyen értéket teremteni, valahogyan úgy szelektálni, hogy az mindenképpen feldolgozható legyen.

Az ipari hulladékkezelésnek a legeslegnagyobb problémája a kimeneti oldalon mindig a keveredés. A mi filozófiánk az volt, hogy odabent, a gyárak területén építsük ki a rendszereinket, ezáltal minél pontosabban megtaláljuk azt a pontot, ahol még hasznosítható valami. Azt hiszem, hogy a hulladékhasznosítás a negyedik ipari forradalom folyamatában is arról szól, hogyan kapcsolódjunk a hálózatba minél hatékonyabban ahhoz, hogy ezt a nagyon jellemző keveredést minél jobban el tudjuk kerülni.

Hogyan képzelhetjük el a hulladékhasznosítást az okosgyárban?

A kétezres évek közepére már mindenki látja ebben az értéket. A nagyobb gyárak teljes mértékben bevételként tekintenek a hulladékra, fókuszterületté vált, így a legtöbb gyárban a hasznosítás nem az általános környezetvédelmi osztály alá tartozik, hanem a beszerzés alá.

Az ipari hulladékhasznosítás jövője, hogy minél jobban integráljuk a nyersanyag útját a megtervezett rendszerbe, ezáltal egyre jobban nőjenek az újrahasznosítási arányok. Ehhez az szükséges, hogy a tanácsadók már a gyár tervezésekor jelen legyenek, el tudják mondani a tapasztalataikat, így a gépeket, szoftvereket fejlesztő mérnökök mindezt képesek legyenek programozni.

A hulladékkezelés ott működik a legsikeresebben, ahol a gyár tervezésétől fogva bevonnak minket a folyamatba tanácsadóként akkor, amikor esetleg még semmi más nincs, csak egy zöldmezős beruházás.

Egy nagy elektronikai gyártó partnerünk esetében például megvalósult egy projektünk, ahol robottechnológia segíti a hulladékgyűjtést. A gyártósorok mellett mágneses sínrendszer működik, és kis robotok szabályos időközönként megjelenve végzik a gyűjtést. Úgy juttatják ki a hulladékot a hulladékudvarba, hogy oda már nem szükséges emberi munkaerő. Ez egy kísérleti rendszer, melyet folyamatosan fejlesztünk, és reményeink szerint ezek a jövőben egyre jobban fognak működni.

Ezek szerint a gyárakban a hulladékok szelektálását hamarosan kizárólag gépek végzik majd?

Miközben az okosgyárak egyik jellemzője az, hogy az emberi munkaerő létszáma a töredékére csökken, a hulladékhasznosítás speciális terület ebből a szempontból – különösen élőmunka-igényes. Beszédes tény, hogy cégünk sokkal hamarabb lett nagyvállalat a foglalkoztatott munkaerő alapján, mint az árbevétel alapján. A hulladékkezelésben nagyon jellemző, hogy oda kell menni, meg kell fogni.

Kapcsolatban vagyunk a Kecskeméti Főiskolával. Egy alkalommal egy olyan robot létrehozásában kértük a segítségüket, mely egy bizonyos összerakó gépsor mintájára a keletkezett selejtet ugyanilyen módon alkotórészeire szedi szét. Az adott termék kompozit, összetett hulladékait – melyek külön-külön nagyon értékesek, egyben azonban csak cementgyári elégetésre alkalmasak – szerettük volna ilyen módon szétválogatni. Egyetemi szakértőnk végül azt mondta, hogy a világ legeslegbonyolultabb szerkezete az emberi kéz, azt reprodukálni még nem lehet, olyan gépet egyelőre nem tudnak készíteni, amely úgy, ahogy az ember teszi, azt a bizonyos részt kiszedi, egy másikat lehúz róla, egy harmadik részt pedig kiemel belőle. Nekünk pedig éppen ebből a bonyolult szerkezetből, az emberi kézből van szükségünk a legtöbbre.

Milyen jövőbeni megoldásterveik vannak?

A European Innovation Partnership – amelynek mi is tagjai vagyunk – egyik legfontosabb céljának tűzte ki az európai nyersanyagfüggőség csökkentésének megoldásait. Több éve dolgozunk egy katalóguson, amely az iparágak számára megmutathatja, hogy melyek azok a kompozitanyagok, amelyeket ha egybeépítenek, segítik a későbbi újrahasznosítást. Mik azok az anyagok, amelyeket ha egybeforrasztanak, nem zavarják egymást később a hasznosítás során. Jelenleg a gyárakban a tervezés időszakában erre például nem gondol senki.

A jövő az, hogy már a gyártástervezés során ügyelnek a kijövő hulladék hasznosíthatóságára, nem gyártanak olyat, ami később lehetetlenné teszi a hulladékként való hasznosítást vagy a visszaforgást.