„Ki ölte meg Napóleont? Arzén volt a tapétában!” – sokkolta dadaista-szürrealista dalának szövegével a közönséget 1984-ben az A. E. Bizottság együttes. A paródia már csak azért is időtálló, mert a dalszövegre hajazó szalagcímek egyre gyakrabban szerepelnek a (bulvár)lapok oldalain. Még ha hírértékük néha hagy is kívánnivalót maga után, az efféle hírek elszaporodása mindenképp jelzi, mekkora érdeklődésre tarthat számot egy-egy titokzatos mérgezéses eset. A világtörténelem nagy méregkeverőinek, például a VI. Sándor néven a pápai trónt is megkaparintó Rodrigo Borgiának a „kalandjai” a mai napig lenyűgözik a nagyérdeműt.

Szem előtt tarthatta a nagyobb olvasóközönség ígéretét az ORFK szóvivői székébe nemrégiben ismét kinevezett, József Attila költőzseni halálának körülményeiről néhány éve különvéleménnyel előrukkolt Garamvölgyi László kriminalisztikai szakértő is, amikor Mátyás király állítólagos megmérgezéséről kezdett könyvet írni. A rejtélyes halálesetek a természettudósokat sem hagyják hidegen. John Emsley brit kémikus több kötetet is szentelt a leghírhedtebb mérgezések elemzésének. A szigetországi akadémikus Gyilkos molekulák című 2008-as kötete idén jelent meg magyarul az Akadémiai Kiadó jóvoltából. A kötet egyszerre kíván intellektuális és szórakoztató élményt nyújtani az olvasónak.

Nemcsak az derül ki belőle, hogy milyen régre nyúlik vissza a mérgek használata, hanem az is, hogy a különböző történelmi korokban milyen eszközökkel tudták kimutatni, elemezni azokat. A kémia rejtelmeit csak felületesen ismerők rácsodálkozhatnak, bizonyos vegyületek milyen régóta részei az emberek mindennapjainak. Kiderül, hogy míg néhány anyag kisebb mennyiségben, illetve bizonyos vegyületekben akár az étkezésben is szerepet kaphat, más elegyekben vagy nagyobb mennyiségben halálos méreg lehet. A molekulavadász szerző egyszerű recepttel éri el a hatást: a világsajtó által a XIX. és a XX. században részletesen kiteregetett mérgezéses eseteket elemzi lebilincselő módon, mégis tudományos igényességgel.

Nem elégszik meg az esetek egyszerű bemutatásával, a gyilkosságokat apropónak tekintve a segítségükkel foglalja össze a bűntényeknél használt vegyületek alkalmazási lehetőségeinek tárházát. A ricin kapcsán például korántsem csak az derül ki, hogy a bolgár titkosszolgálat a letális fehérje segítségével likvidálta 1978-ban a BBC brit közszolgálati hírcsatornának és a Szabad Európa Rádiónak egyaránt dolgozó, Bulgáriából disszidált Georgi Markov írót. Amellett, hogy a ricinus lágyszárú növény olaja hőkezelés után, kis mennyiségben hatékony hashajtó szer, és a világ egyes részein világítóolajként, szappanadalékként is használják, a növény magjának egy fehérjéje, a ricin idegméreg.

Az irakiak 1995-ben – az ENSZ szakértőinek hosszas vizsgálódása után – beismerték, hogy mintegy tízliternyi tömény ricinoldatot gyártottak, amit meg is próbáltak biológiai fegyverként bevetni az ellenséges területeken. A szóban forgó méreg egyes szakértők szerint az Irak és Irán közt dúló háborúban is szerepet kapott az 1980-as években. A Brit Királyi Légierő és az USA légi alakulata ezért is igyekezett 1998-ban – az eseményeket követő laikusok számára talán értelmetlen módon – elfoglalni egy iraki ricinusolajgyárat. Sokan vélik úgy, hogy a tudomány egén manapság a biokémia csillaga ragyog a legfényesebben. A tudományág fejlődése elkerülhetetlenül maga után vonja a vegyi fegyverek és a mérgek tárházának szélesedését, ezért nem árt tudni, mi veszi körül az emberiséget.

John Emsley: Gyilkos molekulák - Nevezetes bűnesetek mérgekkel. Új Polihisztor sorozat, Akadémiai Kiadó Budapest, 2011., 304 oldal, 3500 Ft.