Egyetlen szem kockacukor kellett a XX. század egyik legelterjedtebb újítása, a mikrohullámú sütési technológia útnak indításához. Történt ugyanis, hogy az amerikai Raytheon vállalat mérnöke, Percy Spencer a magnetron nevű új, speciális vákuumcsövet tesztelte 1946-ban. A speciális vákuumcső egy újfajta radarban játszott volna fontos szerepet. Spencer azonban hirtelen konstatálta, hogy a zsebében megbúvó kockacukor megolvadt. Nem tudta mire vélni a számára bosszúságot okozó jelenséget, ezért elkezdett más anyagokkal is kísérletezgetni.

Először is egy marék kukoricaszemet szórt a magnetron közelébe, és kisvártatva elégedetten könyvelte el, hogy sejtése helyesnek bizonyult: alig tudott egyet-egyet elkapni a frissen kipattogott, és a laborjában szanaszét repült popcorn szemekből. Másnap reggel már egy kollégájának is örömmel mutatta, amint a vákuumcső mellé helyezett tojás remegni kezd. A talán túlságosan is óvatos Spencer még így is csak azután merte levonni a következtetést, miszerint a mikrohullámú energia hat az ételekre, miután kutatótársa – a folyamat jobb megfigyelése érdekében – közelebb hajolt az egyre hevesebben reagáló tojáshoz, amely kisvártatva szétrobbant.

Noha az amerikai feltaláló azonnal megsejtette, hogy találmánya forradalmasítja majd a konyhaművészetet, a ma már jóformán elengedhetetlen háztartási tartozékká vált mikrohullámú sütőkig hosszú és kanyargós út vezetett. A Raytheon minden támogatást megadott szemfüles mérnökének, a szigorúan titkosan kezelt kutatást Speedie Weenie (vagyis villám hot-dog) fedőnéven emlegették. A vállalatvezetőknek nem kellett megbánniuk a nagyvonalúságukat: az első kiskereskedelmi forgalomba került mikrosütőt már 1947-ben bemutathatták. Igaz, a masinát, magas költségei miatt, nemcsak csillagászati áron mérték, de óriási is volt.

Magassága meghaladta a másfél métert, többet nyomott 375 kilogrammnál és mintegy 5 ezer dollárt kértek érte. A gépben elhelyezett magnetroncsövet ebben a masinában még vízzel hűtötték. A takarékosabb és olcsóbb modellekre sem kellett túlságosan sokat várni. A Raytheon még ugyanabban az évben bemutathatta a 2-3 ezer dollárért kínált modelljét, a konkurens Tappan pedig alig öt évvel később már elő is rukkolt az első házi használatra gyártott, az ételeket egyébként belülről megmelegítő, illetve megsütő készülékkel.

A Raytheon 1965-re már a komoly előrelépésnek számító 100 wattos sütőt is a boltok polcaira juttatta. Az igazi áttörésre azonban az 1970-es évekig kellett várni: az évtized közepére a mikró minden addigi eladási rekordot megdöntött világszerte. A japán háztartásoknak a hatodában alapfelszereltségnek számított. A siker eloszlatta ugyan a kezdeti aggodalmakat, az eladási mutatókkal azonban az egészségügyi aggályok is nőni kezdtek. Az 1960-70-es évek fordulójától újra meg újra szárnyra kapnak olyan rémhírek, miszerint a mikrohullámok radiokatív mérgezést, vakságot, sterilitást, impotenciát okoznak. A „villámsütés” mindezek ellenére roppant népszerűvé vált.

A mikrók mérete jelentősen lecsökkent, energiatakarékos és formatervezett példányok jelentek meg a konyhákban. Mikrohullámú sütőre specializált receptkönyvek lepték el a könyvesboltok polcait, sőt a tévés főzőműsorok főszereplői, a tévészakácsok némelyike is arra biztatta a nagyérdeműt, hogy használja a mikró nyújtotta kényelemfokozó lehetőségeket. A mikrosütőket a rosszindulatú pletyka sem kerülte el. Az egyik legismertebb városi legenda a megmikrózott macska története, amelyet gazdája száradni tett az egyébként leginkább az ételei felmelegítésére használt konyhagépbe. David Emery amerikai blogger utánajárt az Újvilágban egyébként pudlival ismert történetnek, és kisült, hogy a feltehetően minden valóságalapot nélkülöző sztori már az 1970-es években is szájról szájra járt.