Még mindig áll a Holdon az Apollo-11 legénysége által kitűzött zászló – számolt be nemrégiben a BBC internetes hírportálja. Noha a lobogó az USA színeit hordozza, mégsem csak az Egyesült Államok űrkutatói lehetnek büszkék a teljesítményre, hanem az űr meghódításának kezdeti éveiben részt vállalt összes nemzet. Az „űriparra” ugyanis fokozottan igaznak bizonyult, hogy a látványos sikerek nem jöhettek volna létre a korábbi részeredmények nélkül.

Soha nem lehetett volna a Hold felszínére lépni például – Doug Millard, a londoni Science Museum munkatársa szerint – a második világháborús harcászati eszközök sorában kifejlesztett V2-es rakéta nélkül. A múzeum munkatársai a rakétát éppen ezért – a penicillinnel, a Röntgen-géppel, valamint a távíróval együtt – a XX. századi ikonok sorában említi.

Orosz alapokon

A nem űrutazásra tervezett, végül mégis a kozmoszba jutó harci eszközt egy oroszországi lengyel nemesi család sarja, Konsztantyin Eduardovics Ciolovszkij matematikus álmodta meg. A kortársai által fantasztaként emlegetett tudós azt vallotta, hogy noha „a Föld az emberiség bölcsője, senki nem maradhat örökké a bölcsőben”. Pályafutása kezdetén a gázok kinetikus elméletét vette górcső alá, később a kormányozható léghajók irányítási alapelveit igyekezett tökéletesíteni.

A világon elsőként állt elő egy fémvázas repülőgép ötletével 1894-ben, majd szélcsatornák építésével kísérletezett. Elméleteit nemcsak a cári Oroszország becsülte kevésre, a Szovjetunióban sem igen termett számára babér. Pedig az 1917-es orosz forradalom idején már előrukkolt A világűr felfedezése reaktív eszközökkel című művével, amelyben a kozmikus sebesség mértékét másodpercenként 8 kilométerben határozta meg, valamint azt is megállapította, hogy ezt a sebességet folyékony hajtóművel működő rakétával lehet a legkönnyebben elérni.

A két világháború között lefektette a többlépcsős rakéta működési elvét, amely a mérnökök előtt addig ismeretlen távlatokat nyitott meg: Szergej Koroljov Ciolovszkij alapelvei nyomán tervezte a Szputnyik-1 és a Vosztok-1 hajtóművét.

Német precizitás

Az első világháborút 1919-ben lezáró Versailles-i békeszerződés a repülőgép-fejlesztésekkel ellentétben a rakétakutatást nem tiltotta meg Németország számára. A lassan épülő Harmadik Birodalomban éppen ezért kendőzetlenül folytak a kísérletek a különféle – úgynevezett torlósugaras, folyékony, illetve szilárd hajtóanyagú – rakétahajtóművek kifejlesztésére.

A kutatások egyik vezetője a fizikai doktorátusát a berlini egyetemen szerzett Wernher von Braun volt, aki olyannyira megszállottja volt a rakétáknak, hogy már gyermekkorában is amatőr rakétákat épített. Egy ízben például egy tejesbödönt pakolt tele hat rakétával, amelyek fel is repítették a kezdetleges szerkezetet az állatkert fái közé.

Noha sem embernek, sem állatnak nem esett baja, a büntetést mégis csak nemesi származású apja befolyásának köszönhetően úszhatta meg. Utóbb – a National Geographic magazin beszámolója szerint – így vallott a történtekről: „noha a szerkezetet nem tudtam kontrollálni, ettől eltekintve azonban a rakétáim mégis jobban működtek, mint azt álmaimban remélni mertem”. Akárhogyan is, von Braun később egyre-másra tervezte a folyékony hajtóanyagú német rakétákat.

A kísérletek sikerei nyomán a Balti-tenger partján 1936-ban külön erre a célra rakétabázist is építettek. A második világháború kezdetéig A-1, A-2 és A-3 néven készültek prototípusok, az A-4 hajtóművét 1939 és 1942 között csiszolták tökéletesre. Utóbbi később a V2 nevet kapta. A V1 egy évvel korábban, 1941-ben készült el. A névváltoztatásra a hadipropaganda nyomására volt szükség, hogy mindenki tudja, hogy a rakéták a Vergeltungswaffe, vagyis a megtorlás eszközei.

Az 1942-ben elkészült V2 rakéta az új német csodafegyver volt, amelyet első ízben 1944. szeptember 8-án, London ellen vetettek be. Az új rakéta tüzelőanyagát etanol és víz keveréke alkotta, oxidálóanyagként folyékony oxigént használtak. A hajtóanyagtartályokban 3800 kilogramm tüzelőanyag és közel 5 tonna oxidálóanyag kapott helyet. Mindezt hidrogén-peroxiddal működő gázgenerátor által hajtott turbószivattyú juttatta a hajtóműbe. Katalizátorként hipermangánt alkalmaztak.

Amerikai álom

A háború végén Wernher von Braun inkább józan gondolkodású műszaki emberként, mint fanatikus hazafiként szerzett nevet: mérnökcsapatával együtt az amerikaiaknak adta meg magát. Az egykori balti támaszpontról ötven láda tervrajzot és több mint száz rakétát is átadott a győztes hatalmaknak. Az Egyesült Államok döntéshozói honorálták is az igyekezetét, a vezető mérnök 150 tervezőjével együtt a tengerentúlra települhetett, ahol munkát is kaptak az alabamai Huntsville-ben. A gyorsan kibontakozó hidegháború amerikai űrprogramjába kapcsolódhattak be.

Mindehhez nem kellett egyebet tenniük, mint az általuk megvalósított V2 rakétát tökéletesíteni. Első amerikai sikerüket a Redstone rakétával ünnepelhették, majd a Jupiter rakétacsalád segítségével sikerült a világűrbe bocsátaniuk 1958-ban az első műholdat, az Explorer-1-et, később pedig a világ első űrszondáját, a Voyager-1-et. A Voyagernek a Naprendszeren belül olyan távolságokra sikerült eljutnia, amelyet nemcsak addig, hanem tulajdonképpen azóta sem sikerült felülmúlni.

Az univerzumba vágyó ember egyik legfőbb álmának megtestesítőjét 1977 szeptemberében lőtték ki Cape Canavaralből. Másodpercenként 15 kilométeres sebességig gyorsult, a Holdat így hat órán belül sikerült megközelítenie. 1979-ben elérte a Jupitert, adatokat küldött az ottani légkör összetételéről, valamint a bolygó négy holdjáról. Szűk egy évvel később már a Szaturnusz két holdját is megközelítette, és felvételeket is készített azokról.

Nem a Voyager fellövése volt a német tervezőcsapat egyetlen sikertörténete, azt is sikerült megmutatniuk, hogy pusztító V2 rakétájukat békésebb, de legalábbis kevésbé gyilkos célok érdekében is kiválóan fel tudják használni. Az 1960-as évek elején az amerikai-német tervezőcsapat az úgynevezett clustertechnológiát tesztelte, vagyis azon ügyködtek, hogyan építhetnének egyszerre több, a tolóerőt növelő rakétahajtóművet az egyes rakétafokozatokba.

Az Apollo-program keretében tíz próbaindítást végeztek, aminek során a Holdra szállást tűzték ki végső célul. A hidegháború fordulópontját jelentő „szputnyik-krízis”, vagyis az amerikaiak abbéli csalódottsága, hogy hitükkel ellentétben nem feltétlenül járnak élen az űrtechnológiai fejlesztésekben, kikényszerítette az első amerikai űrhajós fellövését. Minderre nem sokkal a szovjet Jurij Gagarin 1961. április 12-i űrrepülése után került sor.

Az amerikai pilóta hajóját a Wernher von Braun csapata által tervezett Redstone rakéta hajtotta. A sikeres repülés után John F. Kennedy elnök 1961. május 25-én a Kongresszus elé terjesztette a Holdra szállás nagy ívű programját, amely mindenekelőtt az amerikaiak elsőbbségét volt hivatott az egész világ előtt bizonyítani. A program sokoldalú fejlesztési kapacitást kívánt, ugyanis nemcsak a rakétákat kellett tökéletesíteni, hanem a megfelelő űrhajót is ki kellett fejleszteni.

A közvetlen Holdra szállás elvét elvetve amellett döntöttek, hogy Hold körüli pályára állítanak egy űrhajót, majd abból útjára bocsátanak egy, a felszínt megközelítő kompot. Az így felépített rendszert több Apollo űrhajóval is tesztelték. A program űrhajósokkal végzett szakasza meglehetősen rosszul indult, az Apollo-1 fedélzeti kabinjában ugyanis tűz ütött ki, ami a háromfős legénység életét követelte. A Holdat elsőként az Apollo-8 érte el, de ez a hajó is csak keringéssel tudott adatokat gyűjteni a helyszíni repülés lehetőségeiről.

Az Eagle névre keresztelt holdkompba végül az Apollo-11 asztronautái, Neil Armstrong és Edwin Aldrin szállhattak be 1969. július 20-án. A ma is a Holdon „lengedező” zászló sikeres kitűzésének a történetében mindeddig nemigen említették a német mérnökök szerepvállalását. Ezt a hiányt pótolta a BBC hírportál jóvoltából Doug Millard.