Hogyan kászálódhat ki az Európai Unió a mostani válsághelyzetből? - talán ma ez a legfontosabb, egyelőre még válaszra váró kérdés a globális gazdaság szempontjából. Mert ugyan az Egyesült Államokból is érkeznek még időről időre rosszabb hírek, az indiai gazdaság növekedési üteme kilenc éves mélypontra esett, és Kínában is ideje felkészülni a potenciális növekedési ütem visszaesésére, de az Európában tapasztalható rendszerproblémák minden bizonnyal egyediek.

A válsághelyzet igazi mélységét jól mutatja, hogy egyáltalán nincs konszenzus azzal kapcsolatban, hogy mit is kellene tenni. Nem csak arról van szó, hogy a politikai elit más megoldásokat javasol, mint mondjuk a közgazdász szakma, hanem arról is, hogy ez utóbbi csoporton belül is komoly viták vannak a lehetséges kiúttal kapcsolatban.

A svájci KOF intézet felmérést készített arról, hogy miképp értékelik a közgazdászok a jelenlegi válságot. Kérdéseiket az európai konjunktúra-kutató intézeteknek tették fel tavasszal (1), külön kitérve arra, hogy mit is kellene tenni a jelen helyzetben. Ennek különösen annak fényében van jelentősége, hogy az idő egyre komolyabb korlátot jelent (2).

A válaszadók nagy része szerint akkor érhet véget az európai adósságválság, ha az Európai Unió és az eurózóna intézményei nagyobb szerepet kapnak a gazdaságpolitikák alakításában. A 36 válaszadó közül a legtöbben, kilencen a fiskális unióban látják a kiutat. A két tagállam, Csehország és az Egyesült Királyság kivételével aláírt költségvetési megállapodást (uniós fiskális paktumot) öt intézet munkatársai tartották alkalmasnak a válság megoldására, négyen pedig a megszorítási programok rugalmasabbá tételét tartják járható útnak. Az EKB mostani szerepvállalásáról egy nagyon kicsi kisebbség gondolja, hogy túlzott, a többség vagy elégségesnek, vagy tovább növelendőnek tartja azt. Az intézményi megoldások közül az adósságplafonban sok szakértő bízik, bár azzal kapcsolatban már komolyak a kétségeik, hogy az elveken és európai uniós szinten túl a saját országukban is hatni fog az alkotmányos fék.

Se előre , se hátra

A legtöbben tehát úgy vélik, hogy a mostani, immár ötödik éve tartó válság csak akkor érhet véget, ha az európai uniós tagállamok fiskális uniót hoznak létre. Az ilyen megegyezések esetében sokszor igaz, hogy az ördög a részletekben rejlik, de az bizonyos, hogy egy költségvetési unió mindenképp a tagállami szuverenitásról való lemondással jár. Vagy az a következménye, hogy kívülről beleszólhatnak az adott ország politikai irányvonalát az elvek szintjéről a megvalósítás gyakorlatára lefordító költségvetésbe, vagy pedig arról, hogy esetleg az Európai Unión belül ugyan, de más országban költik el egy adott tagállam adóbevételeit. Összességében tehát a közgazdászok egy olyan rendszertől várják jelen gondjaink megoldását, amely a költségvetésen keresztül politikai uniót tételez fel. De vajon van-e ennek realitása?

A válsághelyzetekre jellemző, hogy a potenciális veszteségek növekedése miatt olyan politikai megoldásokhoz vezetnek, amelyek normál időkben elképzelhetetlenek lettek volna (3). Tehát kizárni bizonyosan nem lehet egy fiskális unió létrejöttét, de jelenleg semmi nem utal arra, hogy ez reálisan feltételezhető lenne. Az európai eszme szövete ugyanis erőteljesen hasadozni kezdett. Amikor 2012. február elején felmerült, hogy Görögországnak esetleg le kell mondania szuverenitásának egy részéről az újabb hitelcsomagért, az is érezhetővé kezdett válni, hogy ennek csak az ötlete is elég arra, hogy második világháborús ellentéteket, kifizetetlen számlákat, a „szorgos Jürgen" és a „henyélő Jorgosz" viszálykodását hozza felszínre... (4). A legutóbbi görög választások eredménye is jól mutatta, hogy egyre nagyobb a fogadókészség azokra a politika válaszokra, amelyek nem az európai nemzetek közötti békés együttélésben látják a kontinens jövőjét.

A feján találta a szöget a Financial Times 2012. június 5-ei vezércikke (5), amely szerint a gond abból adódóik, hogy miközben a hitelező országokban a fiskális transzferek ötletét nehéz eladni, addig a periférián a szuverenitás és az önrendelkezés elvesztésétől tartanak. Se előre, se hátra.

Mi az a fiskális unió, és mit jelent valójában?

Eleve nem egyértelmű, hogy pontosan mit is jelent a fiskális unió. Fuest és Peichl (2012) (6) öt lehetőséget sorol fel a közös fiskális szabályoktól és a közös válságkezelő mechanizmustól kezdve, a kötvényekre adott közös garancián és az automatikus és jelentős transzfereken keresztül egészen a közös költségvetésig és a közösségi adókivetésig.

Jelenleg a fiskális intézményrendszer és szabályozás, illetve a válságkezelés működik, a leggyakrabban pedig a közös kötvénykibocsátás merül fel lehetőségként. Az ennél komolyabb fiskális egybefonódás még ötletszinten sem igen hallható. A fenti elemek kombinálhatóak, csak figyelembe kell venni, hogy például közös kötvénykibocsátás nem reális anélkül, hogy az európai intézményrendszer kontrollt gyakorolhatna a tagállami költségvetések felett - nem is beszélve az ennél szorosebb együttműködésekről. A közös kötvénygarancia feltételezi a centralizált fiskális politikát. Egyet kell értenünk azzal az állítással, miszerint már a közös kötvények is olyan erős kontrollt tételeznének fel, amely a jelenlegi szintet jelentősen meghaladnák - márpedig enélkül a közös finanszírozás komoly erkölcsi kockázatot hordozna, így semmiképp sem lenne a jó irányba tett lépésnek tekinthető.

A hatékony fiskális kormányzás az állampénzügyek feletti kontrollt, vagyis politikai integrációt jelent. Az Európai Unióban ez elsősorban azzal járna, hogy a nemzeti hatásköröket közösségi szintre kelleni emelni, amihez európai szinten működő demokratikus intézményekre lenne szükség. Félő, hogy ez több, mint amit az európai polgárok látni szeretnének, hisz már most is felettébb távolinak tűnnek a Brüsszelben meghozott döntések.

Mit lehet és kit kellene tenni?

A költségvetrési unióhoz mindenképp közösség kell. Ez ugyanis azt jelenti, hogy képesek vagyunk bizonyos, nem csak technikai jellegű kérdéseket közösen kezelni. Közös ügyeinkre közösen forrást biztosítani, adóinkat közösen felhasználni. Ha valamelyikünkkel gond van, akkor számára a közösből adni. Az alapkérdés a fiskális unióval kapcsolatban is végső soron az, hogy létezik-e ez az európai közösség, durván fogalmazva, hogy a német, a finn, a holland adófizető közel érzi-e magához annyira a görög, magyar, bolgár, vagy épp ciprusi polgártársait, hogy az ő problémáik megoldására hajlandó legyen fizetni, betenni a közösbe.

Vagyis hogy van-e valódi európai identitás? Mármint túl azon, hogy a diákcsereprogramokon, Erasmus-diákként, EU-s konferenciákon, vagy épp egy-egy uniós projekt mindennapi használójaként minden európai nagyon jól tudja érezni magát? Hát, egyelőre kevés arra utaló jel van, hogy igen.

Átfogó elemzések nem állnak rendelkezésre a válságra adható válaszok politikai realitásáról, de félő, hogy a közgazdászok olyan "gazdaság- és pénzügytechnikai" értelemben jó megoldásokat javasolnak, amelyeknek kevés a politikai és társadalmi realitása. Márpedig demokratikus berendezkedés esetén végső soron annak van jelentősége, hogy sikerül-e a szavazókat megfelelő mennyiségben egy adott ügy mögé állítani. A gazdaságpolitika (economic policy) ugyanis elsősorban politika, és nem ugyanaz, mint a „mit kéne tenni" kérdésre választ adó politikai gazdaságtan (political economy).

A fentiek fényében talán érthető, hogy az európai vezetők miért mozdulnak el egyre inkább a bankunió irányába - ez ugyanis egy kevésbé feltűnő és ezért talán politikailag eladhatóbb formája a költségek közös viselésének...