Az 1868-as Meidzsi császár (明治天皇) vezette felvilágosult restaurációnak köszönhetően Japán három évtized alatt nemcsak behozta műszaki lemaradását a nyugattal szemben, hanem ezen túlhaladva világpolitikát befolyásoló gazdasági és katonai nagyhatalommá is vált. Mivel a császárság grandiózus ipari fejlődésének csak az ország csekély nyersanyagkészlete állt ellen, így Nipponnak folyamatos gyarmatszerző és kizsákmányoló háborúkba kellett bonyolódnia a folyamatos és bővülő ipari termelésének fenntartása érdekében.
Ennek megfelelően a Felkelő Nap országa 1901-ban csatlakozott a Nyolc Nemzet Szövetségéhez, hogy a Kínában kitört nyugat-és keresztényellenes boxerlázadást - szövetségeseivel karöltve leverve-, az Osztrák-Magyar Monarchiával közösen gyarmatot szerezhessen Tiencsin városában, majd az 1904-1905 között lezajlott Oroszország elleni győztes háborúja során teljes befolyása alá vonhassa Koreát és Mandzsúriát, az első világháború után pedig Németországtól megszerezze Mikronéziát és Csingtaót.
Gunkanjima: a Csatahajó-sziget
Bár Japán iparának nyersanyagigényét jelentősen csökkentette a gyarmatokról, koncessziós területekről elszállított termények behozatala, a bányászati termelés ennek ellenére nem állt le a 6852 szigetből álló országban. Az ércbányászati tevékenység főleg Honsu, Sikoku és Kjúsu nagyszigetekre volt jellemző, sok nagyvállalat létesített a kopár és lakatlan szigeteken bányákat, hogy a mind a szárazföldi, mind a tengerfenék alatti szén és mangánlelőhelyeket kiaknázhassák. A Nagaszaki prefektúrához tartozó 505 lakatlan szigetek közül például Ioujima, Takashima és Hashima szigete volt ilyen.
Az 1869-ben feltárt bányák szénkitermelése ellenben nagyon lassú és gazdaságtalan volt, ezért az állam engedélyt adott Thomas Blake Glovernek, hogy tengerentúli befektetőinek pénzéből közös vállalatot alapíthasson Ivaszaki Jataró vállalkozóval. A skót kereskedő ellenben nem tudta a bányákat modern és hatékony „üzemekké” átalakítani, így mind a három tárna rövid időn belül bezárt. 1881-ben miután a japán résztulajdonos kivásárolta európai cégtársait újra elindulhatott a munka Glover felügyelete mellett, amit négy évvel később siker koronázott a hashimai tengerfenék alatt megtalált hatalmas szénlelőhely miatt.
A Nagaszakitól (端 岛) 15 kilométere délnyugatra elnyúló Hashima (端島) szigetén a vállalkozás a váratlan technikai akadályok miatt azonban csak 1887-ben tudta ténylegesen elkezdeni a függőleges tárnák kibányászását. Ivaszaki Jataró 1890-ben nevezte át vállalkozását Mitsubishinek. A cég munkásai 1893-ban érték el a tenger fenekét. Ugyanebben az évben erősítették meg a sziget partvonalát hullámtörő betonnal, hogy a felszínen kialakított raktárakban minél kevesebb kár keletkezzen a rendszeresen lecsapó tornádók és földrengések miatt.
A termelés felgyorsulása miatt először 1897-ben kellett a duplájára növelnie a Mitsubishi cégnek a sziget nagyságát, amely azon kívül, hogy megoldást jelentett a kitermelt föld elhelyezésére, egy feldolgozó gyár helyszíni telepítését is jelentette egyben. A tengerfenék alatti bánya folyamatos térnyerése miatt azonban a gyár-és bányaszigetet csaknem minden évben bővíteni (1899, 1900, 1901, 1907, 1931) kellett a vállalatnak. Így nyerte el mai formáját. A sziget sziluettje a két füstölgő gyárkéménye miatt a helyieket a japán császári haditengerészet 1920-ban épült Tosa-osztályú hadihajójára emlékeztette. Innen kapta a sziget közismert nevét: Gunkanjima (軍艦島) azaz “Csatahajó-sziget”.
Hashima: egy szigetváros kialakulása
Mivel az egyre intenzívebb szénkitermelésnek köszönhetően a szigetre épített gyár kapacitása már kevésnek bizonyult-, így a cég vezetése 1916-ban úgy döntött, hogy az üzemet áttelepíti Nagaszaki városába, hogy a gyár helyén bányászoknak kialakított tízemeletes lakóépületeket emelhessen. Japán első betonból készült kilencemeletes bérházát is itt adták át.
A szigeten dolgozó több száz japán munkás életkörülményeit próbálta valamelyest javítani a cégvezetés: 1919-re átadásra került a szigetváros első fürdője, 1927-re több föld alatt kialakított boltja, 1931-re postája, 1936-ra fából készült szentélye és „művelődési” klubja, 1939-re az óvodája, 1940-re pedig gimnáziuma és bordélyháza. A háborúra készülődő Japánnak azonban minden állampolgárára szüksége volt, így 1920-tól a Mitsubishi cég katonai segítségnyújtás mellett már erőszakosan is toborozhatott bányászokat Kínából és Koreából a „gazdagabb ország, erősebb hadsereg (富国強兵) szlogen alatt.
Bár Tokió a mai napig tagadja, illetve csorbítja annak jelentőségét, hogy a két világháború között a Felkelő Nap országa kb. 50 ezer külföldi kényszermunkást „alkalmazott” volna ipari üzemeiben és bányáiban-, visszaemlékezők szerint 1939 és 1945 között több mint 5000 koreai és kínai rabszolga dolgozott csak a hashimai bányában. (A japán háborús gépezetnek termelő Mitshubishi gyárakban 34 százalék volt a külföldi munkások száma). A munkások szörnyű körülmények között dolgoztak és éltek.
Volt, aki szinte soha nem látta a napvilágot, mindennaposak voltak a kegyetlenkedések, az apróságokat is halállal torolták meg a felügyelők. A háború végéig 1300 kínai és koreai vesztette életét a hullám- és betonfalakkal övezett munkatáborban, főként betegségek, alultápláltság és a kimerültség miatt. A rabok ekkor kezdték el a szigetet a „Pokol kapujának”, vagy a „Pokol lépcsőházának” nevezni. Az újkori rabszolgatartásnak „köszönhetően” a hashimai széntermelés 1941-ben évi 411.100 tonnával tetőzhetett, amit zömmel a Pearl Harbor ellen induló flotta használt fel.
A háborút követően a 15 hektáros sziget - immár szabad - lakossága tovább folytatta a bányászatot. Japán csillapíthatatlan nyersanyag igénye miatt a Mitsubishi cég azonban nem győzte az egyre csak sokasodó bányászok számára átadni az egymás tetejére ráfutó lakótelepeket, blokkokat, tömegszállásokat. A zömmel erkély nélküli modern betonból összezsaluzott épületek minden díszt, humánumot nélkülöztek.
A sivár lakótéglalapokat olyan szűk sikátorok választották el egymástól, hogy a szigeten egy négyzetméternyi zöld felület sem maradt. (Míg Gunkanjima déli részén kialakított tér a szén tárolására volt fenntartva, addig az északi részén elnyúló placc egy lebetonozott játszótér volt. A sziget közepét elfoglaló hegygerincen futó „Zöld promenád” sétány is csak nevében volt zöld.) A megnövekedett lakosság száma miatt a gyár 1953-ban már egy hatalmas méretű kórházat és egy uszodát is átadott. 1957-re elkészült a megtört téglalap alaprajzú mozi is.
1959-ben a sziget népsűrűsége már 835 fő volt hektáronként, ami annyit tett, hogy a 15 hektáros szigeten több mint 12 és fél ezren éltek-, amely a legnagyobb népsűrűségnek számított akkor az egész világon. A Mitsubishi cégvezetése éppen ezért a kormánnyal karöltve azt határozta el, hogy önálló városi ranggal ajándékozza meg a szigeten élő munkásait és lakóit. 1959-ben a városháza megtervezésére Junzo Sakakura építészt kérték fel, aki Le Corbusier munkatársaként korábban már sikeresen ötvözte az európai architektúrát a hagyományos japán elemekkel-, így az 1937-es párizsi világkiállítás japán pavilonnál is. (A nemzetközi építészszakma a sziget épületei közül csak ezt az épületet ismeri el neves alkotásnak.)
Szellemváros a kelet-kínai tengerben
A borzalmas életkörülményeknek az 1970-es évek új technológiai megoldásai, így a kőolaj egyre szélesebb körű alkalmazása vetett véget. A kőszénbányászat háttérbe szorult, így a lassan kimerülő hashimai bányát 1974-ben végleg bezárták. A munkások nemcsak a munkanélküliség miatt, hanem a gyár ivóvíz és élelmiszer transzportjainak felfüggesztése miatt is egymás után elhagyták a szigetvárost. Hashima 3 hónap alatt teljesen elnéptelenedett.
A területet lassan visszahódította a természet. Az apartmanok egy része összeomlott, a kopár udvarokon száz év után végre kinőtt a fű, a törött üvegű bútorozott lakásokba pedig madarak költöztek be. Mivel a kormány több hónapos börtönbüntetés terhe mellett szigorúan megtiltotta a sziget látogatását, így a kelet-kínai tenger peremén álló szigetváros a csaknem negyven év alatt „skanzenszerűen ” őrizte meg a hetvenes évek hangulatát.
A sziget egykori lakója Dotoku Sakamoto két évtizedes harcának köszönhetően a japán kormány 2006 augusztusában tervbe vette, hogy elegendő anyagi forrás megléte esetén aspiránsként talán jelöli Hashima szigetét az Unesco világörökségi listájára. Dotoku másik célkitűzését, hogy a 65 épületből álló szellemvárost múzeumi városként mutassák be a nagyközönségnek, az állam 2008-ban vetette el a tetemes felújítási költségek miatt.
Ennek ellenére Tokió 2009. április 22.-én megváltoztatta korábbi álláspontját, és engedélyezte a sziget szervezett, de kizárólag egy 220 méteres hosszban kijelölt és elkerített útvonalon csak idegenvezető felügyeletével való látogatását. A belépőjegy árát 12 ezer jenben, kb. 30 ezer forintban határozták meg. A sziget belső részei és épületeinek bejárása a mai napig börtönnel sújtható tiltott területnek számítanak.
