Bár tény, hogy a leghíresebb csatahajóra emlékeztető szigetkontúr a 15 hektáros japán Hashima városa, a Dél-kínai-tenger partján élők között ugyanennyire ismert és nevezetes a Fülöp-szigeteki El Fraile szigete is. A Manilai-öbölben megbújó földhányás tulajdonjogát még 1898-ban szerezte meg Washington a spanyol-amerikai háborút követően. Az Erődítési Igazgatóság elnöke, William H. Taft javaslatára a szigetet 1909-ben kezdték el katonai célokra átépíteni, hogy Manila és a Subic-öböl védelmét hathatósabban elláthassa az amerikai hadsereg.
A sziget betonnal történő megerősítését, kiöntését, kibővítését, platformmá történő átalakítását, valamint a föld alá rejtett kazamata és a laktanya kiépítését Richard C. Drum dandártábornok irodája tervezte és készítette el. A sziget átépítése olyan jól sikerült, hogy a Szenátus a vezérkari főtiszt után 1916-ban Drum-szigetre kereszteltette át a Csendes-óceánban megbújó gyöngyszemet.
Az amerikai Hadügyminisztérium döntése alapján a két különálló forgatható páncéltoronyban eleinte egy-egy 12 hüvelykes ágyút helyeztek el, amit 1916-ban cseréltettek le két-két 14 hüvelykes ágyúra. Míg az alsó torony 230 fokban volt mozgatható, addig a felső 360 fokban. A két torony közötti távolságot 9 lábban (kb.2,74 méterben) határozták meg. A Marshall és Wilson gyár által kiöntött lövegek egyenként 15°-os emelkedésre voltak képesek, hatótávolságuk megközelítette a 17,5 kilométert. A 350 méter hosszúra kiképzett Drum-szigetet 144 méter szélesre lépezték ki, amelynek „felső fedélzete” 40 méterrel lógott az átlagos vízszint fölé.
Természetesen az amerikaiak 7,6-18 méter vastag vasbetonfallal megerősített hajó alakúra kiképzett szigetet másodlagos fegyverekkel is felszerelték. A légvédelmet két pár 6 hüvelykes ágyú, illetve 2 darab, mozgatható 3 hüvelykes ágyú látta el. Az 1909-től 1916-ig tartó építkezés során Washington arra is ügyelt, hogy tengeri blokád esetén a 240 főből álló legénység legalább egy hónapig tudja saját magát s Manila városát védeni. Ennek érdekében 4 darab Roberts és McCrea-féle aggregátort, egy-egy élelmiszer- és lőszerraktárt, valamint egy kórházat is kialakítottak az erődben.
Annak ellenére, hogy az erődsziget fegyverzete a második világháború éveiben már elavultnak számítottak, a Drum kezdetben sikeresen vette fel a harcot a Luzont pár nappal korábban elfoglaló Japán Császári Hadsereggel. A hajósziget védelmét egyébként 1941. december 7-től az 59. Légvédelmi Tüzérezred „E” egysége látta el. A japánok az erősséget kezdetben bombázással próbálták megsemmisíteni. Mivel az 1942. január 2-tól, január 13-ig tartó légi támadássorozatok hatástalannak bizonyultak, így Tokió parancsára február közepétől májusig Ternate szigetéről 150, majd 240 milliméteres tarackokkal lőtték a Felkelő Nap országának katonái El Fraile szigetét.
Az akkurátus támadásnak köszönhetően teljesen megsemmisült a Drum légvédelmi rendszere, az akkumulátorai, illetve a páncélozott kazamatái. (A vastag falaknak köszönhetően egyébként az amerikaiak közül senki sem halt meg, csak 5 személy sebesült meg.) A szigetet május 6-án kényszerült feladni az 59. Légvédelmi Tüzérezred, akik az ostrom hónapjai alatt 28 japán csapatszállító bárkát süllyesztettek el.
Az amerikai haditengerészet 1945. április 13-án foglalta vissza a szigetet. Mivel a háború hátralévő részében a jenkik már nem kívánták katonai erősségként tovább használni a platformot, így azt gázolajjal és benzinnel bőven meglocsolva, felgyújtották. Az erőd 6 napon keresztül égett. Az üszkös romokat ma turisztikai szenzációként mutogatják a manilaiak a turistáknak.
