Japán a csúcstechnológiai gyártás szinonimája, pedig nemcsak prémiumkategóriás termékek kerülnek le a futószalagokról. Kevéssé ismert tény, hogy az egyik leghétköznapibb használati tárgy előállításában is egy japán cég került monopolhelyzetbe. A YKK évtizedek óta úgy képes uralni a cipzárpiacot, hogy a termék előállítása nem kíván kifejezetten komoly szaktudást és gépparkot, mégis a divatcikkek sliccén túlnyomó többségben ez a három betű lifeg. Pedig a zipzár sikertörténete nem Japánból, hanem az Egyesült Államokból indult.
Amikor Josida Tadao 1934-ben Tokióban megalapította a YKK-t, a tengerentúlon javában zajlott a tömeggyártás, lévén, hogy a cipzár technológiáját már a 19. században kitalálták. A varrógépeiről elhíresült Elias Howe volt az, aki elsőként kezdett el ötletelni egy ruhazáron, és 1851-ben szabadalmaztatta is ezzel kapcsolatos találmányát. Amit azonban nem tartott annyira forradalmi újításnak és praktikusnak, hogy továbbfejlesszen, ezért inkább a varrógépüzletre koncentrált.
Több mint negyven év és Whitcomb L. Judson kellett ahhoz, hogy a „villámzár” elinduljon hódító útjára. Igaz, csak döcögve, az amerikai mérnök „kapocszára” ugyanis még közel sem volt olyan stádiumban, hogy az tömegcikké válhatott volna. A hátfájós barát cipőjének befűzését kiváltani hivatott találmány apró kampókra emlékeztető technikát használt, amelyek a másik oldalon a megfelelő karikákba akadtak bele. A messze nem tökéletes megoldás ellenére (sokszor nem záródott össze vagy nyílt ki, ráadásul gyártása túl nagy precizitást igényelt) 1905 körül piacra dobtak néhány „kapocszáras” terméket, de a vásárlók nem haraptak rá.
Judson érezte, hogy bár terméke nem tökéletes, megéri vesződni vele. Nyerő húzásnak bizonyult, hogy cégéhez felvett egy svéd származású mérnököt, akinek az volt a feladata, hogy fejlessze tovább a kapocszárat. Gideon Sundback be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, és 1913-ban szabadalmaztatta a ma is használt cipzárakhoz nagyon hasonlító kampómentes rögzítőt. A legfontosabb újítása az volt, hogy az inchenként (vagyis 2,54 centiméterenként) négyről tízre emelte a kapcsok számát, és a kampós-karikás megoldás helyett szimmetrikus fogakat használt a rögzítéshez.
Elsőként a hadsereg látta meg a termékben a fantáziát: az első világháborúban az európai frontra küldött katonák felszerelései már cipzárral nyitódtak és záródtak. A divatipar csak a harmincas években kapott rá a technikára Coco Channel legnagyobb riválisának, Elsa Schiaparellinek köszönhetően, miután az olasz tervezőnő az haute couture-be is bevezette a technológiát. A YKK megalakítása nem a cipzárat forradalmasította, sokkal inkább annak gyártását.
A gyártóeszközeiket amerikai gépek tervei alapján úgy fejlesztették ki, hogy a versenytársak soha nem tudták ellopni a tökéletes másukat. De nem feltétlenül ebben rejlik a hárombetűs cég sikerének a kulcsa. A YKK ugyanis az innovációra koncentrált, és azokat az igényeket is ki tudták elégítetni, amiket a konkurencia nem. Nem véletlen, hogy Neil Armstrong űrhajósruháján is a YKK cipzárja díszelgett.
A légmentes, tűz- és vízálló zárak előállításával a hatvanas évekre a japán cég egyeduralkodóvá vált, és ma már hetvennél is több országban működő gyártósoraik ontják az egyik legelterjedtebb használati tárgyat. Nemcsak a YKK-nak, de magának a cipzárnak sem akadt komoly vetélytársa. A gombot és a fűzőt helyettesítő, illetve kiváltó termék sikerét a tépőzár próbálta kikezdeni, ám az ötvenes években szabadalmaztatott találmány nem szorította háttérbe a cipzárat.
