A szocialista érában csak elvétve fordult elő, hogy egy holttestet nem boncoltak fel. Manapság azonban a boncolandók aránya kórházanként változik. Mi az alapja a változatosságnak?

Magyarországon manapság nagyjából az elhunytak 40 százalékát boncolják fel, miközben a patológusok száma meglehetősen kevés. Mindazonáltal büszkék lehetünk rá, hogy ilyen nagyszámú boncolást végeznek. Nemrég nálunk járt egy fiatal bécsi kolléganő, aki lenyűgözve tapasztalta a magyar gyakorlatot, ő ugyanis a képzése során mindössze egy boncolást látott. Rendszeresen látogatnak hozzánk diákok az Egyesült Államokból is.

A boncolásnak a kórházakban fontos minőségbiztosítási jelentősége van, általában jobb az ellátás ott, ahol több a boncolás. Ugyanakkor az általánosítás félrevezető is lehet, mert azokban a kórházakban, ahol súlyos betegeket kezelnek, magasabb a halálozási arány is, így több boncolásra lehet szükség.

Hogyan járulhat hozzá a boncolások száma egy-egy intézmény által nyújtott ellátás minőségéhez?

Ahhoz, hogy egy leendő klinikai orvos megfelelően tudjon értékelni például egy röntgenképet, nagyban hozzájárul a medikusképzés során végzett boncolások száma. Ráadásul az ország egészségügyi statisztikai nyilvántartásához is elengedhetetlen a kórbonctanon végzett munka. Kiderül belőle például, hogy egyes betegségek az ország mely részében fordulnak elő gyakrabban.

Ki és mi alapján dönti el, hogy az elhunytakat kell-e boncolni?

A jelenleg érvényben lévő egészségügyi szabályok szerint minden kórházban vagy klinikán elhunytat boncolni kell. Ha ugyanis nem sikerül a gyógyítás, tisztázni kell, hogy helyesen határozták-e meg a betegséget és annak megfelelően kezelték-e a beteget. Azt is ki kell deríteni, hogy milyen súlyos volt a betegség, amikor bekövetkezett a halál. A boncolás ráadásul felhívhatja a figyelmet a családban esetleg öröklődő betegségekre.

Eszerint csak az emberek 40 százaléka hal meg kórházban?

Nem, valójában vannak kivételek is: ha ismerik a betegség lefolyását és a halál okához semmi kétség nem fér, a hozzátartozók írásban kérhetik a boncolás mellőzését. Ilyenkor a klinikusnak és a patológusnak egybehangzóan alá kell támasztani, hogy a halál okára a boncasztalon sem derülhetne több fény. Egyes elhunytaknál pedig semmiféle kivételezésre nincs mód. Erre a foglalkozási ártalomban, illetve a születésük utáni egy hétben elhunytaknál, vagy azoknál lehet számítani, akik szervátültetésben vettek részt.

Mi a helyzet az otthonukban elhunytakkal?

Utóbbiakról az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat szakértői döntenek. Ha nem merül fel bűncselekmény gyanúja, ám a halál okát mégsem lehet tisztázni, az elhunyt a területileg illetékes kórbonctanra kerül. A rendkívüli halálesetekkel pedig az igazságügyi kórbonctan foglalkozik. Olykor előfordul, hogy épp a boncolás közben derül ki, hogy egy adott esetben az igazságügy területéhez tartozna a halál okának a kiderítése. Ilyenkor a testet átszállítják az illetékesekhez.

Mi mindenre kell figyelnie a patológusoknak munka közben?

Azon felül, hogy természetesen azonosítaniuk kell az elhunytat, szükségük van a teljes klinikai kórtörténetre. A munkában boncmesterek segédkeznek, a testen látható kóros elváltozások értelmezése azonban a patológus feladata. A boncolás rendszerint másfél óráig tart, egy-egy bonyolultabb esetben azonban kétszer ennyi idő is kevés lehet.

Rendszerint a klinikai orvos is jelen van, a megfigyeléseket vele beszéli meg a kórboncnok. A holttest rekonstruálása a boncmester feladata. A halotti vizsgálatról hat példányban állítanak ki bizonyítványt, ebben szerepelnie kell az alapbetegség, a szövődmények, valamint a halált közvetlenül kiváltó okok leírásának. A jegyzőkönyvet és a dokumentációt visszaküldik a klinikának.

Kis magyar hamvasztástörténet

Noha alig néhány évvel Buda és Pest egyesülése után Müller Kálmánnak, a Budapesti Orvosi Kör elnökének 1880-as javaslata nyomán valóságos (civil) mozgalom indult a fővárosi halotthamvasztó megépítése ügyében, az első magyarországi krematóriumot mégis Debrecenben húzták fel 1930-ban. Ehhez hozzájárulhatott, hogy az alföldi városban a lakosság többsége protestáns volt, igaz, az építkezés támogatói között öt egyház vezetői képviselték vallásukat. A krematóriumot és a hamvakat tartalmazó urnák temetkezési helyéül szolgáló kolumbáriumot a város legnevesebb építésze, Borsos József tervezte, az építkezés 600 ezer pengőt emésztett fel.

A rendszerváltást követően, 1992-ben a magyarországi mintegy 150 ezer halottnak már több mint az ötödét elhamvasztották. A hamvasztások kétharmadát, mintegy 24 ezret Budapesten végezték. Debrecenben évente körülbelül 3 ezer halotthamvasztást szerveztek, a „kálvinista Rómában” az egész régió igényeit kiszolgálták a Borsos József-féle – újabban turisták által is látogatott – épületben. Mivel Budapesten és máshol a világ többi városához hasonlóan mind nagyobb helyhiánnyal küzdöttek a köztemetők, egyre többen részesítették előnyben a hamvasztásos temetkezést. Budapesten az 1990-es évek derekára a földi léttől búcsúztatottaknak már mintegy a negyedét hamvasztották.

A krematóriumok száma országszerte gyarapodott, újak nyíltak egyebek mellett Szolnokon, Pécsett, Tatabányán, Miskolcon és Győrött is. A hamvasztások aránya Budapesten a legutóbbi években a temetések négyötödét is elérte. A körülbelül egy órát igénylő művelet elején a hamvasztókemencében a hőmérséklet a 700-800 Celsius-fokot is eléri, a későbbiekben befújt levegőt automata irányítja, igaz, a folyamatot emberek felügyelik. Az elhunyt hamvasztása csak az úgynevezett beszállítási és a hűtési szakaszt követően kezdődik el. A legvégén a hamvakat 20 percen keresztül hűtik. A testek összecserélésének a lehetőségét a technológia zárja ki. A koporsóba egy fémhasáb is bekerül, utóbbin szerepelnek az elhunyt azonosító adatai. A „fémcédula” később a belső urnába is bekerül, így a hamvakat később is egyértelműen azonosítani lehet.