A plasztik hagyományos típusai a természetben hátrahagyva azért adják annyira nehezen át magukat az enyészetnek, mert az őket alkotó monomerek közötti kapcsolat különösen erős. Ezek a molekulák a műanyagban kovalens kötések létesítésével állnak össze polimerekké. A tudósok most azt remélik, hogy nem kovalens kötések bevezetésével a matéria környezetbarátabb fajtáinak kifejlesztésére is lehetőséget teremtenek.

Bár ezek az erőtlenebb kapcsolatok a lebomlást és az újrahasznosítást is jelentősen megkönnyítik, általában gyengébb mechanikai jellemzőkkel „ajándékozzák meg” az anyagokat.

Az új tanulmány szerzői most mégis azt mondják, hogy egy folyadék-folyadék fázisszeparációnak (LLPS) nevezett technika felhasználásával olyan plasztikot sikerült megalkotniuk, amelyet ugyan nem kovalens kötések tartanak össze, mégsem „silányabb” a hagyományos műanyagoknál. Az új verzió előnye, hogy szerkezetében a molekuláris kapcsolódások reverzibilisek, aminek köszönhetően az anyag „környezetbeni feloldódása” és reciklálása is problémamentesebbé válik. 

Mind ezen felül az új polimer alacsony víztartalom mellett könnyen deformálható, a folyadékmennyiség növelésével pedig hatékony ragasztóvá alakítható. Hab a tortán, hogy vízben gazdag formában a „turkui plasztik” törés esetén villámgyorsan kijavítja a szerkezetében keletkezett sérüléseket.

Az ilyen polimerek például a karcolásokat maguktól kozmetikázó autófestékek, öngyógyító okostelefontokok és következő generációs akkumulátorok összetevőjeként jelentős potenciállal rendelkezhetnek. A tudósoknak ráadásul ezen kompozíciókból most egy rendkívül ökobarát típust sikerült kialakítaniuk, ami ma már szinte előfeltétele annak, hogy a jövőbeli gyártási folyamatokban hasznosítani lehessen.

(Forrás: New Atlas)