Adolf Hitler – itt eltöltött fiatalkori éveire emlékezve – 1938-ban neveztette át Linz városát a Vezér Otthonának (Heimatstadt des Führers), majd egy évvel később a Führer Kulturális Fővárosának (Kulturhauptstadt des Führers), hogy 60. születésnapja apropóján, 1949-re ebben a Duna-menti városban épüljön fel a könyvritkaságokat, középkori kódexeket is őrző, közel egymillió kötetes állományúra tervezett Führer Könyvtár, illetve az Uffizi versenytársának szánt, Albert Speer tervezte Führer Múzeum. (Ez utóbbi létesítményt Hitler egyébként a világ legnagyobb művészeti és festészeti galériájának szánta.) Bár a két kiállítótér soha sem épült fel, a Führer Múzeum 16 millió darabból álló felbecsülhetetlen értékű gyűjteményének 80 százaléka 1940-re már összeállt.

A szakirodalom által csak Raubkunstnak, azaz „elrabolt művészetnek” hívott náci eljáráshoz kapcsolódott a Führervorbehalt, azaz a diktátor azon előjoga, hogy az Európából ilyen-olyan mód megszerzett műkincsekből először személyesen ő választhatta ki azokat a műtárgyakat, amelyeket múzeuma színvonalához méltónak talált. Természetesen az Alfred Rosenberg irányította ERR (Einsatzstab Reichsleiter Rosenberg) kulturális félkatonai szervezet a kollekció bővítéséhez 600 millió birodalmi márkát is kapott Berlintől, hogy az európai árveréseken meghirdetett műtárgyakat 1942-es halálig dr. Hans Posse, a drezdai múzeum szakértő igazgatójával, utána pedig dr. Hermann Voss, a wiesbadeni múzeum direktorával szereztethessék be.

A nácik Európa kulturális értékeinek megszerzésére, illetve a Führer-kollekció 2/3-nak megvásárlására irányuló akcióik nem maradtak sokáig titokban a szövetségesek előtt. Washington „már” 1943-ban megalapította a 400 katonából és művészettörténészből álló MFAA (Monuments, Fine Arts, and Archives) nevű szervezetét, amelynek alapvetően két fő feladatot szánt. Az egyik célkitűzés volt, hogy a még harcok dúlta területeken a szervezet segítsen megvédeni az ott fellelhető kulturális javakat, a másik pedig, hogy a világégés után keressék meg, és szolgáltassák vissza azon műkincseket az eredeti tulajdonosaiknak, amelyeket még a Harmadik Birodalom különleges egységei rekviráltak el.

Érdemes itt megjegyezni, hogy a megtalált műkincsek egy részét az angolszászok és a szovjetek hadizsákmány címén nem adták vissza tulajdonosaiknak, hanem azok egy részét a saját múzeumaikban állították ki. Jó példa erre a mai áron 167-182 milliárd forintot kitevő, 800 darabos Hatvany-gyűjtemény és a sárospataki könyvtár sorsa, illetve a George Clooney, Bill Murray és Matt Damon főszereplésével 2013-ban debütált Monuments Mancímű amerikai nagyjátékfilm cselekménye is, amely kendőzetlenül mutatja be a szövetségesek kétkulacsos kulturkampfját.

Három eset

Franciaország német megszállásakor a Leonardo da Vinci Louvre-ban őrzött Mona Lisa című festményét 1939. augusztus 28-án dobozolták be, és szállították át a Loire-völgyi Chambord-kastélyba. A kép kálváriája ezzel korántsem ért véget: 1940. június 5-én előbb egy mentőautó kipárnázott hordágyán Chauvigny-be, majd szeptemberben a montaubani Ingres múzeumba vitték, végül a festmény 1942-ben Montalban kötött ki.

A Louvre akkori francia vezetősége azonban azt állította, hogy gyűjteményük nagy részét a Pireneusok lábánál fekvő Château de Pau-ba szállították, ám a Mona Lisa nem volt köztük. Egyébként a képről semmit nem tudunk az 1942-1945-ös időszakra vonatkozóan. A párizsi múzeum által közölt utolsó dokumentum szerint a festmény 1945. június 16-án tért vissza az osztrák altaussee-i sóbányából Párizsba. Ez a verzió persze erősen kérdéses, mivel a festményt korábban kellett elszállítani ahhoz, hogy már 16-án odaérjen Párizsba.

A Louvre később némileg „kozmetikázott” a rejtélyes történeten, s azt állította, hogy a sóbányában csupán a Mona Lisa egyik másolata volt, amelyet nem Leonardo, hanem egyik követője festett jó emberöltővel a reneszánsz mester halála után. Minden jel szerint az 1950-től napjainkig a Louvre igazgatójának szobájában kiakasztott, MNR 265 sorszámot kapó másolatot vitték el a nácik, az eredetit pedig elrejtették, így talán el sem hagyta Párizst – ez pedig azt is megmagyarázza, miért nem bukkan fel a kép a Mona Lisával kapcsolatos feljegyzésekben.

Más sorsot szánt a történelem a reneszánsz mester Utolsó vacsora című freskójának. A milánói Santa Maria delle Grazie kolostorban 1495-1498 között elkészült műalkotást az olaszok olyan jól „becsomagolták” deszkáikkal, vasállványaikkal és homokzsákjaikkal, hogy az 1943. augusztus 15-én a kolostor-templomra esett szövetségi bomba az épületet részben igen, ám a freskónak helyet biztosító hátsó traktust nem döntötte romba.

Szintén érdekes sorsa lett az úgynevezett Prinzhorn-kollekciónak. Az ötezer darabból álló gyűjteményt a heidelbergi pszichiátriai klinika vezetője, Hans Prinzhorn művészettörténész-pszichiáter gyűjtötte össze még az I. világháború alatt a kezelésére bízott mentális problémákkal küszködő betegeitől. (A doktor fő kutatási témája a skizofréniában, autizmusban, elmebajban, Down-szindómában, kannibalizmusban, paranoiában stb. szenvedők művészetben megnyilvánuló énképe volt.)

A nácik a gyűjtemény egy részét 1938-ban ki is állították Entartete Kunst, azaz „degenerált művészet” címen. Mivel a gyűjteményt a megsemmisítés réme veszélyeztette, így azokat a heidelbergi gyermekrajz verseny győztesei címén, az egyetem padlásán rejtették el. Az apró trükknek köszönhetően egyetlen egy műalkotás sem semmisült meg.