Mindenkinek bele kell majd adnia az acélipar zöldítésébe
Modern világunk az acéliparra épül, ami az energiaipar után Európa szén-dioxid-kibocsátásának második fő forrása. Jelenleg az európai acélipar - amelyben a termelés még mindig nagyrészt szén felhasználásával történik - az EU teljes üvegházhatású gázkibocsátásának 5,7 százalékáért felelős. Ahhoz, hogy zöldebb alapokra építhessük a jövőnket, az acéliparnak teljesítenie kell az EU, valamint a Párizsi Megállapodás 2015-ben meghatározott célkitűzéseit, miszerint 2030-ig 30 százalékkal kell csökkentenie a kibocsátást, 2050-ig pedig klímasemlegessé kell válnia. E célok elérése nem pusztán anyagi vagy technológiai hatékonyságot igényel, a kérdés az, hogy hogyan lehet mindezt elérni úgy, hogy az iparág ne omoljon össze és ne szökjön az egekbe az acél ára.

A Roland Berger legújabb kutatása szerint a jelenlegi helyzetben az acélgyártóknak három lehetőségük van:

  • nem tesznek semmit (várnak a konkrét szabályozásra),
  • beruháznak szén-dioxid-leválasztási és -tárolási megoldásokba (meggátolják, hogy az atmoszférába kerüljön az üvegházhatású gáz és tárolják is azt),
  • vagy áttérnek a tisztább termelési folyamatokra, például a vas hidrogénnel történő közvetlen redukciójára (Direct Reduced Iron – DRI, acélgyártás során szén-monoxidot és hidrogént használnak a vas oxigéntartalmának csökkentésére).

A Roland Berger kidolgozott egy modellt, amelyben mindhárom lehetőséget megvizsgálták és arra a következtetésre jutottak, hogy az acélgyártóknak lehetőleg a harmadik utat kell választaniuk az átmeneti célok elérése érdekében. A jelentés szerint az adófizetők és a végfelhasználók, illetve a fogyasztók is viselik majd a zöld átalakítás költségeit. Ezen túlmenően a beruházási kiadások (CAPEX) állami finanszírozása több tízmilliárd eurós nagyságrendű befektetést igényel. 

A zöld átalakulás korszaka

„A célkitűzések teljesítése érdekében egyre nagyobb a nyomás az EU részéről, ezért a nagy európai acélgyártók a 2020-as évek közepére már zöld acélt kívánnak gyártani, az EU-tól és az egyes tagállamoktól pedig támogatást kérnek az átállási költségek fedezésére. A kibocsátási célok teljesítéséhez azonban a termelési kapacitás lényegesen nagyobb részét - legalább 29 millió tonnát (29 megatonnát) - kellene zöldebb eljárásokra átállítani, ami nagyon költséges lesz” – fogalmaz Schannen Frigyes, a Roland Berger magyarországi partnere.

Az alacsony kibocsátású acélgyártás lényegesen drágább, mint a hagyományos. A tisztább acélgyártási folyamatokba való beruházás viszont segíthet elkerülni a közvetlen kibocsátási költségeket, de magas CAPEX- és működési költségekkel jár. Ha magas szén-dioxid-árakkal tervezünk, 2030-ban évente mintegy 17 milliárd euró többletköltséggel kell számolni, ha 29 megatonna termelési kapacitást állítunk át a zöldebb megoldásra.

Ki fizeti ki mindezt? A Roland Berger elemzése szerint három csoport viseli majd a költségeket.

Acélgyártók: Az acélgyártóknak most kell meglovagolniuk az átalakulási hullámot, hogy ne maradjanak le. Az alacsony árrés és az ingadozó nyersanyagköltségek miatt azonban nem valószínű, hogy képesek lesznek a teljes költség jelentős részét vállalni. Ezért az uniós finanszírozás mellett az acélgyártóknak magánforrásokra is szükségük van az átalakulás támogatására.

Adófizetők: A Green Steel for Europe konzorcium becslései szerint mintegy 2 milliárd euró uniós támogatás áll majd rendelkezésre az acélgyártás számára 2021 és 2030 között az éghajlatváltozás elleni küzdelem és a kibocsátási célok teljesítése érdekében. Bár ez még mindig elmarad a zöld átalakítás becsült költségeitől, az Európai Zöld Megállapodásból származó, kibocsátással kapcsolatos finanszírozás várhatóan tovább szűkíti majd a szakadékot. Továbbá az EU-s tagállamok majd egyénileg is támogathatják az átállást.

Végfelhasználók és fogyasztók: Ez a csoport az, amely várhatóan osztozni fog a zöld átalakítás költségeinek nagy részén. Az, hogy hajlandóak-e fizetni, több tényezőtől függ, többek között a végfelhasználók (pl. az autóvásárlók) klímatudatosságának növekedésétől; valamint attól, hogy a vásárlók (pl. az autógyártók) klímabarát vállalatként pozícionálják-e magukat. Az, hogy a vásárlóknak pontosan mennyit kell fizetniük, attól függ majd, hogy mekkora az üvegházhatású gáz-kibocsátás csökkentésére irányuló külső nyomás mértéke, valamint az olyan reformok hatékonysága, mint az EU szén-dioxid-kibocsátási határkiigazítási mechanizmusa (CBAM). A CBAM célja, hogy 2023-tól egyenlő versenyfeltételeket teremtsen az európai iparágak számára, elsősorban azáltal, hogy a nem uniós szereplőkre adókat vet ki szén-dioxid-kibocsátásuk alapján.

Tekintettel a tervezés és az átépítések hosszú átfutási idejére, valamint az elhúzódó támogatási folyamatokra, az acéliparnak gyorsan el kell kezdenie a zöld átalakítást. A pénzügyi támogatáson túlmenően a kibocsátási célok eléréséhez működési és strukturális változtatásokra is szükség lesz. A versenyképes, zöld hidrogénpiac kialakítása szintén kulcsfontosságú, ha az acélipar klímasemlegessé akar válni. A legdrágább lépés az acélgyárak számára viszont most biztosan a semmittevés.