Egy ilyen rendszer a jelenlegi lehetőségeknél állítólag tizedannyi idő alatt tudná átszállítani az embereket a Marsa.
A rakétát a földi magfúziós reaktorokból már sokak számára jól ismert mechanizmus tartaná mozgásban az űrben. A jármű mágneses mezők alkalmazása mellett plazmarészecskéket lövellne ki magából, és stabilizálódása után ez a folyamat mozdítaná előre az űrhajót.
Az ötletgazda fizikus, Fatima Ebrahimi elméjében akkor fogant meg az elképzelés, amikor meghallotta, hogy a részecskék mekkora sebességre képesek szert tenni az amerikai Spherical Torus Experiment nevű, kísérleti tokamak reaktorban. Működése során ez a tokamak plazmoidoknak nevezett mágneses buborékokat hoz létre, amelyek körülbelül 20 kilométer per másodperces gyorsasággal mozognak, ami Ebrahimi szerint meggyőző tolóerőt biztosíthatna egy űrhajó számára.
Kialakítás tekintetében a tudós által felvázolt hajtómű olyan lenne, mint egy tokamak, amelynek az egyik oldalából valamennyit levágtak, hogy utat engedjenek a működtetést biztosító energia dinamikus kiáramlásának.
A kutatók egyébként az űrrepüléssel kapcsolatban gyakran eljátszadoznak a magfúziós meghajtás gondolatával, mivel ez a technológia elméletileg alacsony tömeg mellett is kiemelkedő lendületet kölcsönözhet a rakétáknak.
Ebrahimi rendszere ugyanakkor a többi elképzeléstől három kulcsfontosságú területen is eltér.
Először is elektromágneseket alkalmaz a tolóerő finomhangolásához. Ezeket az eszközöket a sebesség növelésére vagy csökkentésére egyfajta mágneses gázpedálként használhatnák az űrhajósok.
Másodszor, ez a kialakítás a hagyományos plazma mellett plazmoidokat is igénybe vesz, ami a tolóerő potenciálját radikálisan megnöveli.
És végül: mivel elektromos mező helyett mágneses mezőt alkalmaz, Ebrahimi rendszere kellően rugalmas ahhoz, hogy bármilyen atomméretű gázzal működni tudjon, és így a tolóerejét sokkal könnyebb mindig az aktuális küldetésre optimalizálni.
