hirdetés
hirdetés

Városlakó

Lánglovagok egykor és ma

A tüzek megfékezésének embert próbáló feladata sokáig a céhek illetve önkéntesek reszortja volt. Ma elsősorban profik végzik – többnyire szerelemből.

hirdetés

„A mi hivatásunk azért szép, mert a tűzoltó mindig oda megy, ahonnan mások menekülnek” – fogalmazta meg a tűzoltók ars poeticájának is tekinthető mondatot Szíjgyártó Ferenc, tűzoltó-főtörzsörmester 1977-ben a Budapest folyóirat újságírójának. A riportban természetesen a nehézségekről is esett szó: a szolgálat akkoriban reggel fél 8-kor kezdődött, a laktanyában riasztás nélkül is kemény munkával – továbbképzéssel, tornával, karbantartással – telt az idő, 24 óra szolgálat után 1977-ig csak 24 óra pihenés járt, ráadásul utóbbi alatt színházi ügyeletre behívhatták az embert. Ekkor végig kellett ülnie a helyszínen egy színházi előadást, hogy tűzvész esetén be tudjon avatkozni. A legnagyobb kihívást természetesen a bevetés jelentette: ha az ember megúszta sérülés nélkül, az idők során legalább egy reuma akkor is kinézett a hideg víz miatt.

Már a római Aquincum területén tűzoltószékház állt figyelőtoronnyal – ez volt Magyarország területén az első. Bár ezt időszámításunk után 250-ben éppen tűzvész pusztította el, az akkori tűzvédelem fejlettnek számított, a középkori tűzoltási kultúra például „mélyen alatta maradt a rómaiakénak” – írja Siklós László egy a szintén a Budapestben megjelent 1971-es cikkében. Ami nem csoda, hiszen ezt a feladatot amolyan „mellékesként” a céhekre lőcsölték, s ez a megoldás a terjeszkedő városokban koncentrálódó lakosság mellett egyre kevésbé bizonyult hatékonynak.

Tűz ellen való rendelkezések

A lángok elleni szervezettebb küzdelem első hazai megvalósulása – állítja Roncsik Jenő A magyar országos tűzoltó szövetség hatvanéves története 1870-1930 című könyvében – a debreceni református kollégiumban 1657-ben felállított diáktűzoltóság volt. Az e tárgyban Európában a legkorábbiak közé tartozó ukáz értelmében minden éjjel két diáknak kellett őrségben állnia.

1774-ből fennmaradt a cívis város diákotthonából egy a „tűz ellen való rendelkezés” is, amely előírta, „a machina, vagy nagy vízipuska bőrcsöveivel együtt a rendelt helyen mindenkor jó készületben tartassék”, és „a deákok azzal való bánásban, lövésben, vízhordásban gyakoroltassanak, hogy mikor a szükség kívánja, zavarodás nélkül tudjanak vele dolgozni”. A diáktűzoltóság 1880-ig működött, ekkor átadta a helyét a városi önkéntes tűzoltóságnak. Debrecen utóbbival már nem számított úttörőnek. Széchenyi Ödön, Széchenyi István másodszülött fia – mint Roncsik írja – „külföldi tanulmányutai és az ott szerzett tapasztalatai révén belátta azt a nagy nemzetgazdasági és tűzvédelmi fontosságot, melyet az önkéntes tűzoltóságok megszervezése és működése jelent”.

A Párisi nagyáruház 1903 augusztus végi tüze, amelyet 59 órán át oltottak, s egy tűzoltó és több lakos halálát okozta
A Párisi nagyáruház 1903 augusztus végi tüze, amelyet 59 órán át oltottak, s egy tűzoltó és több lakos halálát okozta

Ennek megfelelően már 1863-ban kérvénnyel fordult Bécshez, a mindenféle szervezkedésre ferde szemmel tekintő császári udvar azonban 1866-ig halogatta a döntést – akkor a fővárosnak és a főváros kérvényén felbuzduló Sopronnak egyaránt megadta az engedélyt. Szintén nehézségekbe ütközött a fővárosban az állomány feltöltése, ezért külföldi mintára a tűzoltók – Ödön főparancsnoksága alatt – 1868-ban egyesültek a Nemzeti Torna Egylettel.

Így az 1869-ből fennmaradt „Nemzeti Torna és Tűzoltó-egylet tűzoltó osztályának rendszabálya” már 120 tagról rendelkezett, akiket két szakaszba kellett osztani úgy, hogy mindegyikbe jusson mászó, szivattyús, orvos és gépész. A rendszabály szankcionált is, „őrtállás és tűzvésznéli mulasztásért” például 1 forint volt a büntetés. A felmondási időt pedig – önkéntesség ide vagy oda – 4 hétben határozták meg. Az első önkéntes őrség végül 1870. január 9-én állt szolgálatba a mai Március 15. téren. Egy hónappal később 12 tagú fizetett őrség is szerveződött melléjük, 1871 végén pedig Budán is megalakult az önkéntes tűzoltóság. Ugyanebben az évben jött létre az önálló Buda-pesti önkéntes tűzoltó egylet, miután a tűzoltók és a tornaegylet útjai elváltak.

Szintén 1871-ben Rösch Frigyes Sopron tűzoltóparancsnokának javaslatára az utcai tűzcsapokat szabványosították, így mindenhol ugyanolyan technikai paraméterrel rendelkező slaggal lehetett oltani, jelentősen megkönnyítve a munkát. Az 1873-as egyesülés után Budapestnek már 200 önkéntes és 68 hivatásos tűzoltója volt. Az önálló tűzoltóságnak szintén feszes szabályai voltak – derül ki a fecskendők fejlesztése terén is maradandót alkotó Krause Waldemár 1876-os Kézikönyv fegyelmezett tűzoltó testületek alakítására és begyakorlására című munkájában. E szerint a budapesti „önkénytes tüzoltó-egylet” alapszabálya még azt is kikötötte, „ajándékok elfogadása a tűz helyén szigoruan tiltatik”. Megengedőbb volt a toborzást illetően, mivel felvételi vizsgára jelentkezhetett „minden feddhetlen jellemű férfi, ki a 18-ik életévet meghaladta, ép testü és legalább 155 centimeter magas”.

Láng-függönyön

A már említett színházi ügyelet hamar a tűzoltók tevékenységei közé soroltatott. A fővárosi tűzoltó-főparancsnokság 1896-ban már külön útmutató füzetet szentelt a témának Utasítás a vigadóban teljesítendő szolgálatra illetve Utasítás a színházi szolgálat miként való teljesítésére címmel. Ezek a szabályok rendelkeztek arról is, hogy a csővezető és a tűzoltó „az estély kezdetét megelőzőleg két órával, a színházi szolgálatra előírt felszerelésben tartoznak megjelenni”. Kivételt jelentett a Várszínház, ahova nagyobb létszámban kellett felvonulni: egy tűzoltónak ugyanis a királyi pár védelmében mindig a páholyukhoz vezető folyosón kellett állomásoznia.

A létszám és felszerelés egyaránt világvárosi színvonalúnak számított
A létszám és felszerelés egyaránt világvárosi színvonalúnak számított

A füzetekben még mai szemmel is modernnek tetsző intézkedések is találhatók. Mindig szabadon kellett hagyni például az öltözőből a színpadra vezető ajtót, „a mely vész esetén a szini személyzet közlekedési és menekülési utja”, illetve az esetleges tűz terjedését lassítandó a szemetet mindenhol fel kellett szedni. Külön fejezet taglalta a színpadi dohányzás mikéntjét, amit elkezdeni kizárólag svéd-gyufával, véghezvinni pedig „vizzel telt vagy vizes szivaccsal ellátott hamutartó” közelében lehetett. Nem csak az elméleti, hanem a technikai háttér erősítése is rohamléptekkel zajlott. Még a 19. században beüzemelésre kerültek az első gőzfecskendők és a 30 méteres tolólétrák, 1903-ban pedig – Európában az elsők között – benzin üzemű „gépjárműfecskendező”, köznapi nevén tűzoltóautó jelent meg Budapest utcáin.

1908-ban a főváros véglegesen alkalmazottai közé sorolta a tűzoltókat, ez nyugdíj-jogosultságot vont maga után. A munkakörülmények azonban meglehetősen mostohák maradtak: a Tanácsköztársaság rövid idejétől eltekintve a munkarend sokáig 48 óra szolgálatból és mindössze 24 óra pihenésből állt. Az első fél évszázadban 21 ezernél több tűz- és káresethez, köztük 173 nagy tűzhöz hívták ki a fővárosban a tűzoltókat – von mérleget Földes Tamás a már említett 1977-es riportjában. Kiemelkedő a Párisi nagyáruház 1903 augusztus végi tüze, amelyet 59 órán át oltottak, s egy tűzoltó és több lakos halálát okozta.

Megúszni szárazon

A világ tűzoltásának fejlődéséhez is hozzájárultak a magyarok. Szilvay Kornél gépészmérnök, tűzoltó ezredes 1923-ban szabadalmaztatta a vizet nem igénylő szárazoltást, melynek „lényege abban áll, hogy valamennyi robbanómotor kipufogó-gázait először lehűtjük, azután kompresszor segítségével kellő nyomásra sűrítjük, és az így komprimált gázokkal a portartálynál ismert módon kiszállított port az eloltandó tűz helyére fúvatjuk”. Az első nagyteljesítményű szárazoltót 1928-ban helyezték üzembe. A telefonos segélyhívó bevezetése is ebből az időszakból származik: 1928. július 7-e óta él a 05-ös szám (a mai 105 elődje).

Jelentős év Magyarországon az 1936-os, ekkor nagyszabású korszerűsítést hajtottak végre az állományban (már 59 motoros jármű, 17 fecskendő, 2 rohamkocsi, 2 tiszti autó, 4 szárazoltó, 7 létra, 671 tűzoltó állt rendelkezésre), s amely után „a létszám és felszerelés egyaránt világvárosi színvonalúnak számított” – írja Földes. Ez a paradicsomi állapot nem tartott sokáig, a második világháború szinte lenullázta a magyar tűzoltóságokat. A háború vége után a kármentéshez kezdetben kézi vontatású, kis teljesítményű felszerelésekkel vonultak ki, az első tűzoltóautót 1946. május 1-re sikerült összegyűjtött roncsokból „megépíteni”.

Idővel azonban helyreállt a rend, így már felszerelten és felkészülten érte a tűzoltókat az Operaház tetőszerkezetében keletkező tűz 1952. június 21-én, amit időben meg tudtak fékezni, többek között az akkoriban beszerzett 45 méteres, géppel működtetett tolólétra segítségével. A tűzoltók feladatköre az idők során folyamatosan bővült. Egy 2000-es statisztika szerint a fővárosban a riasztásoknak már csak alig fele volt tűzesettel kapcsolatos, jelentős arányban volt mellette a műszaki mentés (illetve majd’ minden negyedik eset téves riasztásnak bizonyult).

Egy nap Óbudán

„Mára talán még kevesebb a tűzesetek aránya, annyira sokrétű a feladatunk” – árulja el a GyártásTrend magazinnak a III. Kerületi Hivatásos Tűzoltóparancsnokságon tett látogatás alkalmával Homoki András szolgálatvezető, utalva arra, hogy ha kell, hídról szednek le embereket, pincéből szivattyúznak vizet, vagy éppen autópályán keletkező kátyunál biztosítanak. Bármi legyen is a feladat, és akármikor érje a tűzoltókat a riasztás – zuhany vagy éppen reggeli közben –, a kijelölt egységeknek két percen belül el kell hagyniuk a laktanyát. Vannak praktikák a gyors elkészülésre: az őrsök területén könnyen belefuthat az ember egy-egy csizmába betűrt nadrágba, ami csak arra vár, hogy a gazdájuk szó szerint egy pillanat alatt beleugorjon.

A magyar tűzoltók egyébként jól felszereltnek számítanak. Mára olyan hőálló ruháik vannak, amelyek akkor sem károsodnak, amikor az ember számára egyébként már elviselhetetlen meleg miatt el kell hagyni a területet. A csizmák pedig 1000 voltig szigetelnek, amiből szokott félreértés adódni: a civilek azt hiszik, ha egy tűzoltó adott területre bemegy, akkor ott rájuk sem leselkedik veszély. Mentésnél is vannak speciális felszerelések: ilyen például az úgynevezett felfújható emelőpárna, ami 3 centisre nyomható össze, így nagyon kis helyre is befér, ahol felfújva akár egy autó is megemelhető vele.

Akármikor érje a tűzoltókat a riasztás, a kijelölt egységeknek két percen belül el kell hagyniuk a laktanyát

Nem csak a technikai, hanem a szervezeti háttér is fejlődik, például, hogy „közelebb legyenek a tűzhöz”, gyorsabban tudjanak reagálni az illetékes egységek. „Régebben kevés nagy tűzoltóparancsnokság volt a városokban, a világszerte elterjedt legújabb koncepció jegyében több kis őrs működik szétszorva” – magyarázza Homoki. Az idők során változott a kiképzés rendszere is: 15 éve még 6 hetes tanfolyam volt, ma a felkészítés az 1 hónap kúszással, állóképesség fokozással járó katonai alap-, és 2-3 hónap tűzoltói kiképzésből áll. Mindezt persze orvosi vizsgálat előzi meg, és például kizáró ok a színtévesztés, hiszen meg kell tudni különböztetni a semleges oxigénpalackot a robbanásveszélyes acetilén palacktól. Manapság a tűzoltók „24-48”-ban dolgoznak, vagyis 24 óra szolgálat után 48 óra pihenő jön.

Óbudán a szolgálat 6 óra 55 perckor kezdődik, ekkor kell az aznapi csoportnak átvenni az előző napitól a szolgálatot. Ha minden rendben megy, az átadás nem tart tovább 20 percnél. Ha ezalatt érkezik riasztás, mindig az előző napiaknak kell vonulniuk, hiszen ők tudják, az előző szolgálat során a felszerelésből mi fogyott el, mi sérült meg, így bevetéskor ők tudják, mi áll rendelkezésre. A szolgálatot felvevő csapatnak reggel tantermi foglalkozás, elméleti oktatás van, folyamatos a továbbképzés.

„Az újabban megjelent hibridautók mentése új ismereteket kíván meg, hiszen ott például nagy akkumulátorok vannak” – hoz példát Homoki. Ezt követi délelőtt a szerelési foglalkozás, amikoris az egyéni védőruházat illetve az autókra felmálházott felszerelések használatát gyakorolják. A tudás frissen tartása jegyében fél évente házon belül vizsgát is kell tenni. Ebéd után, 1-től 4-ig további foglalkozások vannak. A héftő Óbudán a szerek, vagyis a járművek karbantartásáé. Szabadfoglalkozásra csak 4 óra után van lehetőség, amit általában együtt töltenek, sportolással, tévézéssel – nem csoda, hogy az idők során a csoportok nem egyszer közösséggé, barátti társasággá kovácsolódnak. A csendespihenő este 10-től reggel 6-ig tart. A napi rutint azonban természetesen a riasztások felülírják.

Geri Ádám
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
Cikk[130275] galéria
hirdetés
hirdetés
hirdetés

Kiadónk társoldalai

hirdetés
hirdetés
hirdetés
hirdetés