Hányattatott sorsú festményszenzációtól bolydult fel a hazai műkincsvilág: évtizedeken keresztül pusztult poros raktárak mélyén Zichy Mihály monumentális olajfestménye, amit kétéves restaurálási munka után a Gödöllői Királyi Kastélyban tettek közszemlére. Az Erzsébet királyné Deák Ferenc ravatalánál komoly feladat elé állította a restaurátorokat, akiknek nemcsak a 16 négyzetméteres vászon megtisztítását kellett elvégezniük, de a repedéseket és a hasadásokat is kezelésbe vették.

Közel sem számít kirívó esetnek, hogy egy értékes festménynek ilyen sokat kell várnia arra, hogy szakavatott kezek közé kerüljön. A múzeumi raktárak mélyén mindig akadnak a semmiből felragyogó alkotások, amik a restaurátori műhelyben kötnek ki – mondja Fáy András, a Szépművészeti Múzeum restaurátora, aki a több mint százéves épület műhelyében meséli, hogy a nemrég zárult Caravaggio-kiállításon is akadt a szépművészetis pályafutását raktárban kezdő mű.

Oldás és kötés

Erős festék- és oldószerszag, állványok mindenütt, állott, dohos levegő. Ez is a Szépművészeti Múzeum, csak épp nem az értékes kiállítási tárgyakat felvonultató műtermek egyike, hanem a II. emeleti restaurátori műhely. A galériázott szoba kaotikus rendjében Fáy András Ptolemaiosz-korabeli szikomorfából készült koporsót kerülgetve vesz kézbe egy 17. századi Frederik de Moucheron-alkotást, hogy határozott mozdulatokkal mutassa meg, milyen dilemákkal szembesül a restaurátor. Az eredeti az, amit szem előtt kell tartania. Nem teszünk hozzá túlzó mértékben az eredetihez és nem eresztjük el az ecsetet – fogalmazza meg a restaurátori munka tételmondatait a szakember.

Márpedig nem mindenki tartja be az íratlan szabályokat. Fáy Andrásnak volt már dolga olyan festménnyel, amin a hátteret univerzálni szándékozó restaurátor gátlástalanul átfestette a festő aláírását és a dátumot is. A kulcsszó a türelem, már csak azért is, mert a vászonra felvitt színnél meg kell várni, amíg „beérik”. Különösen a kék igényel odafigyelést: érdemes világosabbra hagyni, mert az idő elvégzi a dolgát és megsötétíti. A klasszikusok által olajjal összekevert finomított ásványból, féldrágakövekből előállított színek nemcsak hogy gyorsan száradtak, de nagyon stabilak is voltak. Nem véletlenül, a mesterek ugyanis sok időt és energiát fordítottak a színek kikeverésére, a hozzájuk kerülő 8-10 éves festőtanoncoknak is ez volt az első leckéjük.

A restaurátornak se tanonca, se pedig ideje nincs a kívánt színek természetes kikeverésére, a kémia fejlődésének köszönhetően azonban rendelkezésére állnak időt spóroló szintetikus alapanyagok. A kényelemnek és a gyorsaságnak ára van, a modern technikával készült, silányabb minőségű festékbe ugyanis kerülhetnek olyan térfogatnövelő adalékanyagok, amelyek drasztikusan lecsökkenthetik az élettartamát. Ha egy ilyen találkozik a vászonnal, az akár már néhány év múlva is restaurátori szakértelmet igényelhet.

A festék mellett a szerves oldószer a restaurátor legjobb barátja. Az amúgy rendkívül veszélyes anyagok közül nagyjából tíz fajta lapul a fiókban, hogy a műtárgyakra leggyakrabban lerakodó zsíros és olajos szennyeződéseket vagy a gyantát eltávolítsák vele. Ahogy az ecsetvonásokkal, úgy az oldószerrel is csínján kell bánni, és nemcsak azért, mert komoly károkat okozhat a vásznon, de az egészségre is rendkívül ártalmas – érzékelteti a művelet drámaiságát Fáy András. Kritikus beavatkozás a festmény legfelső rétegének lakkozása is, amely ugyan kockázatos, de fontos része a munkának, mert megadja a színek teljes mélységét.

Képet alkotni a képről

Az aprólékos restaurátori munka nem az oldószerrel és az ecsettel kezdődik, a festményeket ugyanis tudományos vizsgálatoknak vetik alá, hogy a szakavatott szemek előtt is előkerüljenek rejtett titkaik. Leggyakrabban röntgensugarakkal pásztázzák át az alkotást, hogy a festőalap anyagai, jellegzetességei, a szerkezeti felépítés, a hiánypótlások, a javítások és a sérülések láthatóvá váljanak, de az infravörös felvétel is meglepetéseket – egy szabad szemmel nem látható alakot, a háttérben meghúzódó tájrészletet – tárhat a restaurátor elé.

A modern képalkotói módszerek nemcsak azt mutathatják meg, hol kell beavatkoznia a szakembernek, hanem arra is fényt deríthetnek, érdemes-e szembeszállni az idővel és helyrehozni a károkat. A dilemma a Szépművészeti Múzeum műhelyében is akuttá vált, amikor Giorgone reneszánsz mester Antonio Broccardóról festett portréjához hívták segítségül a röntgensugarakat. A rendkívül töredékes és kopott képen számtalan apró hiány és kipergés vált láthatóvá, amelyek ugyan nem lehetetlenné, sokkal inkább veszélyesebbé teszik az alapos restaurátori munkát. Ha valaki nekiesne a velencei mester 16. századbeli alkotásának, egy roncs maradna belőle – summázta a mesterműre kirótt restaurátori ítéletet Fáy András.

Békén hagyni Mona Lisát

Márpedig nem egyszer hördült fel a művészvilág a megszaladó ecsetek, a túlzásba vitt oldószerek és lakkok miatt. A hetvenes években a brit királynőről festett portréjával híressé vált Pietro Annigni a londoni National Gallery ajtajára pingálta fel, hogy gyilkosok, kifejezve ezzel nemtetszését az alkotásokba durván beavatkozó és a művészi érzékenységet nélkülöző „tatarozók” felé. A Louvre folyosói néhány évvel ezelőtt zengtek a botránytól, amikor két neves szakértő állt fel a múzeum tanácsadói testületéből.

Az elsimíthatatlan ellentétet Leonardo da Vinci Szent Anna harmadmagával című művének restaurálása váltotta ki: a szakemberek egy csoportja szerint a félezer éves festmény alapos megtisztítása szükséges és mértékletes volt, az ellenzők azonban a mester szándékaival ellentétes világosságot rótták fel. Fáy András egy másik, szintén a párizsi múzeumban kiállított Da Vinci-klasszikussal példálózik a restaurátori visszafogottság kapcsán. Az üvegbura és a kordon mögé bújtatott Mona Lisát nemcsak a kíváncsi tekintetektől, hanem a retusecsettől is óvják. Az egész világ kollektív tudatába beégett mosoly misztikussága illanna el, ha óvatos kezek megbolygatnák Leonardo da Vinci ecsetvonásait.