hirdetés
hirdetés

Képhamisítók

Hogyan vizsgálják a festmények eredetiségét?

Leginkább a régi klasszikusok eredetiségvizsgálatánál nyújtanak felbecsülhetetlen segítséget a legmodernebb technikai megoldások. Az újabb képeknél rendszerint nem a rendelkezésre álló eszközökön, hanem a szakértők szemfülességén múlik a siker.

hirdetés

Rutinmunkának bizonyult annak megállapítása, hogy Csontváry Kosztka Tivadar vetette vászonra azt a festményt, amelyet idén április végén egy VIII. kerületi budapesti bérház egyik lakásának a fala mögé rejtett üregben találtak. A Szerelmesek találkozása című vásznat márciusban lopták el egy magángyűjteményből. Korántsem ez volt az első eset, hogy a ma Szlovákiában található Kisszebenben 1853-ban született Csontváry 1902 körül festett vásznát azonosítani kellett.

– A műről évtizedekig semmit nem tudtak, mielőtt 2006-ban felbukkant. Hitelesítéséhez – a művész sajátos, másokéhoz nemigen hasonlítható stílusa okán – már akkor is elegendő volt a stíluskritikai elemzés, valamint a képről 1931-ben készült egyetlen fekete-fehér fotó – mesélte Molnos Péter művészettörténész, a Csontváry-vásznat hat évvel ezelőtt megvizsgált szakemberek egyike. Miután eredetisége bizonyosságot nyert, a festményt mostani tulajdonosa rekordáron, 230 millió forintért vásárolta meg.

Stílusjegyek alapján

A képzőművészet rajongóinak azonban sokáig még az egyébként meglehetősen egyszerűen azonosítható Csontváry-képek felismerésével sem mindig volt könnyű dolga. – Az 1930-as évekig ugyanis egyetlen monográfia foglalkozott az életművével, amelyben nem minden vásznáról közöltek fényképet. A festmények nagyrészt magángyűjteményeket gazdagítottak, így a reményteljes vásárlók nemigen rohanhattak a múzeumokba, hogy referenciamunkákkal vessék össze a képet, amelyre szemet vetettek. A hamisítványokat egyébként is könnyebb észrevenni az egész életmű ismeretében – szögezi le Nagy András, a pécsi Jannus Pannonius Múzeum muzeológusa.

A Szerelmesek találkozása című vásznat márciusban lopták el egy magángyűjteményből
A Szerelmesek találkozása című vásznat márciusban lopták el egy magángyűjteményből

Mindennek szemléltetésére a baranyai megyeszékhelyen tavaly Pszeudo Csontváry címmel kiállítást is rendeztek, ahol a látogatók számára is nyilvánvalóvá vált, hogy csupa hamisítványt függesztettek a falakra. A 130 darabos sorozatra Gegesi Kiss Pál, az 1930-as évek neves gyermekorvosa tett szert – a doktort a feltételezések szerint komoly összeesküvés keretében szedték rá. Az akcióba nemcsak a budapesti Teleki téri bolhapiac ócskásait vonták be, hanem az orvos kollégáit is. Gegesinek beadták, hogy a képeket Csontváry műterméből csempészte ki a házmester. Kevéssé róható fel a hiszékeny orvosnak, hogy a festő 1919-es halála után alig egy évtizeddel hagyta magát rászedni.

Kínosabb, hogy az orvos élete végéig nem akart beletörődni, hogy nem eredeti Csontváry-képek lógnak a falán, noha addigra – 1993-ra – több szakértő is egyértelműen bizonyította, hogy a festmények hamisak. A mai elemzések alapjául szolgáló stíluskritikai módszert Giovanni Morelli olasz orvos-politikus dolgozta ki az 1870-es években. A szakértők mindaddig általános stílusjegyek, illetve szubjektív benyomások alapján mondtak véleményt.

Ez azonban nem egyszer elégtelennek bizonyult, mivel így szinte lehetetlen volt különbséget tenni az azonos iskolát képviselő, egymásra erősen ható művészek, vagy akár a mester és a műhelyében alkotó tanítványok képei között. Morelli éppen ezért „a műalkotás formáját alkotó valamennyi részlet tanulmányozását” ajánlotta azoknak, „akik nem szeretnének csak a művészetről locsogó dilettánsok maradni”.

A képzőművészeti legendárium szerint a tudós a firenzei Uffizi Képtárban, Sandro Botticelli műveinek tanulmányozása közben világosodott meg. Arra figyelt fel, hogy a reneszánsz művész minden képén hasonlóan festette meg az alakok fülcimpáját és kezét. Morelli arra jutott, hogy a látszólag mellékes részletek lehetnek a legjobb – szerzőjükről afféle ujjlenyomatként árulkodó – jelzések. Módszerével utóbb csak a drezdai képtárban közel félszáz festmény alkotóját azonosította.

Gyanús elemek

Nem mindig kell elveszni a részletekben, ha valaki egy kép eredetiségéről akar meggyőződni. Erre jó példa lehet a Ferenczy Károly képeiből a Magyar Nemzeti Galériában (MNG) június végéig megtekinthető életmű-kiállítás. – A szervezők a tárlat előkészítése során keresték például Ferenczynek Az erdő parancsol című képét, amelyről a legmérvadóbb katalógusokban sincs kép. Ezért aztán többen is hamisítványokkal próbálkoztak, hiszen ha átfértek volna a rostán, sikerült volna legitimálni a birtokukban lévő képet.

Azt azonban nem tudták – meséli Pálinkás Réka, a Ferenczy-életmű katalógusának egyik összeállítója –, hogy a szóban forgó festményről létezik azért egy fotó, amellyel össze tudtuk vetni a beadott munkákat, így azok gyorsan megbuktak, amelyek még csak nem is hasonlítottak a Ferenczy-féle erdőrészletre. A leggyengébb hamisítványok kiszűréséhez egyébként még a művészettörténeti alapismeretek is elegendőek.

A látszólag mellékes részletek lehetnek a legjobb – szerzőjükről afféle ujjlenyomatként árulkodó – jelzések
A látszólag mellékes részletek lehetnek a legjobb – szerzőjükről afféle ujjlenyomatként árulkodó – jelzések

Mednyánszky László például köztudottan csak kiváló minőségű vászonra festett, ha nem ilyet akarnak a nevével hitelesíteni, a képre szinte ránézni sem érdemes. A példa korántsem légből kapott, történt például, hogy egy hitvány minőségű zsákra festett állítólagos Mednyánszky-kép hátoldalán egy romániai cukorgyár címkéjét találtuk – meséli Bellák Gábor, az MNG fő múzeológusa, igazságügyi szakértő.

A kép hátoldala más esetekben is árulkodó lehet: a szállítások, kiállítások címkéi, számai – a kép ismert történetével összevetve – fontos másodlagos információt hordozhatnak. Igaz, egy profi hamisító ezekre oda is figyel. Ha a vászon és a keret vizsgálata, valamint a Morelli-féle stíluskritikai elemzés sem vezet eredményre, a restaurátorok a kép részleteit felnagyítva, aprólékos műgonddal veszik szemügyre a festmény minden négyzetcentiméterét. Rendszerint az aláírással kezdenek, a szignó ugyanis árulkodó lehet, már csak azért is, mert gyakori, hogy egy bizonytalan szerzőjű képre utólag egy-egy ismert festő értéknövelő autogramját pingálják.

– Gyanús lehet például, ha máshogy törik meg az aláíráson a fény, vagy ha az ahhoz használt festék belefolyik a kép repedéseibe. Ez azt jelenti, hogy a szignó évekkel, évtizedekkel a kép elkészülte után került oda, amikor a vászon már megrepedezett – magyarázza Gippert László restaurátor. Igaz, ez sem mindig perdöntő: Ferenczy például számos képét nem az elkészülésük idején írta alá, hanem csak amikor később a tulajdonosok, valamint a haszonra éhes kereskedők azzal nyaggatták, hogy „hitelesítse” a saját festményeit.

Az aláírás mellett „festőspecifikus” az ecsetkezelés, illetve a vonalvezetés is. „Míg Vaszary János rendkívül határozottan és könnyedén alkotott, addig például Ferenczy többször hozzáadott, majd elvett a vásznak méretéből, sokszor hosszan alakította a képeit” – teszi hozzá Gippert. Spontaneitás ugyanakkor szinte minden eredeti képen felfedezhető, ebben is különbözhetnek a megszólalásig hasonló másolat elkészítésének kényszere alatt megszülető hamisítványoktól.

Segít a technika

Újabban nemcsak a művészi, hanem a festményeken található tényleges ujjlenyomatokat is bevonják a vizsgálatokba. Egy fiatal nőt ábrázoló ceruzarajzot például 2009-ben a grafikán található ujjlenyomatnak köszönhetően tulajdonított Leonardo da Vincinek Peter Paul Biro, magyar származású kanadai szakértő. A reneszánsz mester meglehetősen sok ujjlenyomatot hagyott hátra, bizonyos képi hatások előcsalogatására előszeretettel használta ugyanis ecset helyett az ujjait. A ceruzarajzon felfedezett ujjlenyomatokat a Vatikánban található Szent Jeromos című 1482-es olajfestmény lenyomataival hasonlították össze, és találták azokkal megegyezőnek.

A kép hátoldala is árulkodó lehet: a szállítások, kiállítások címkéi, számai fontos másodlagos információt hordozhatnak
A kép hátoldala is árulkodó lehet: a szállítások, kiállítások címkéi, számai fontos másodlagos információt hordozhatnak

Az ujjbegyek festményeken hagyott mintázata egyes szakértők szerint azt is segíthet megállapítani, hogy a művész jobb- vagy balkezes-e. A képazonosításban a modern technika is egyre nagyobb teret nyer. Egy évtizeddel ezelőtt például egy régóta fennálló vitát sikerült röntgensugarak és számítógépes elemzés bevetésével rendezni. A szóban forgó festményt, Vincent Van Gogh 1889-es, Váza 15 napraforgóval című vásznát, a japán Yasuda Biztosító Társaság 1987-ben vásárolta 40 millió dollárért. Csakhogy a kép eredetiségét hamarosan többen is kétségbe vonták. Mivel a vitát nem lehetett eldönteni, felmerült, hogy a kép születéséről számot adó háttérdokumentumokat is megvizsgálják.

A holland posztimpresszionista zseni levelezéséből tudni lehetett, hogy a kép elkészülése idején barátjával és festőtársával, Paul Gauginnel fiskális okokból olcsóbb jutavászonra kezdtek dolgozni. Az amszterdami Van Gogh Múzeum munkatársai a kérdéses kép vásznát Gaugin akkoriban festett képeinek a vásznával összevetve igazolták, hogy a két anyag egyezik, vagyis a japán cég vásárolta festmény eredeti. A magyar műkereskedelem oroszlánrésze egyébként a XIX. század vége óta készült alkotásokat érinti, utóbbi vásznak esetében a műszeres vizsgálatok gyakran nem hozzák meg a kívánt eredményt.

Az akkoriban használt anyagok ugyanis gyárakból kerültek elő. Jelentős részüket ma sem lehetetlen beszerezni, a hamisítók tehát korabeli anyagokra dolgozhatnak. Ennek is köszönhető, hogy a magukra valamit is adó műkereskedők nem is igen foglalkoznak Rippl-Rónai József pasztellrajzaival, mert ezek másolásához minden a csalók rendelkezésére áll. Főként a több száz éves képek azonosításánál van jelentősége tehát a modern technikáknak. A festmények esetében is működik például a szénizotóp alapú – a szénnek a természetben is megtalálható, 14-es izotópja felezési idejének alapján a lelet radioaktivitásának a méréséből származó – kormeghatározás.

A Mona Lisáról háromévnyi kutakodás után kéttucatnyi újdonság került napvilágra
A Mona Lisáról háromévnyi kutakodás után kéttucatnyi újdonság került napvilágra

Jóformán minden kép azonosításához használnak azonban például számítógépes grafikai programokat. – A nagybányai művésztelep egyik alapítója, Hollósy Simon egyik képéről például mindössze egy régi fekete-fehér fotó tanúskodott mindaddig, míg nemrégiben elő nem került egy kép, amely akár az eredetinek is beillett volna. Miután azonban a festményt lefotózták, majd a számítógépen fekete-fehér szűrőt raktak rá, teljesen más tónusok látszottak rajta, mint az eredetiről készült felvételen. A képet tehát azóta is eltűntként tartják számon – hoz példát Bellák Gábor. A magyar szakemberek egyébként leginkább a saját szemükben bíznak, rendszerint csak a legalapvetőbb műszereket vetik be a vizsgálatokhoz.

Az átfestéseket, javításokat, toldásokat UV-lámpával vizsgálják meg, miközben ugyanis a régi festés UV-fény alatt opálossá, elmosódottá válik, egy esetleges retusálás sötétebb, élénkebb színekben jelenik meg. Az infravörös fény is hasznos lehet, utóbbi a festék alatti ceruzás előrajzolásokat hozza elő. – Markó Károlyról például tudható, hogy mindig előrajzolta képeit, egy neki tulajdonított képnél tehát a ceruzavonalaknak meg kell jelennie – így a már idézett Gippert. Az ominózus Van Gogh-kép esetében sikeresen bevetett röntgensugarak a festményekről egyébként nem sokat árulnak el, kimutatják azonban az ólomtartalmú titánfehéret, amelyet 1916 óta használnak, nem jelenhet meg tehát egy olyan képen, amely az előtt kellett, hogy készüljön.

– A felsorolt technikai vizsgálatokat egyesíti Pascal Cotte francia mérnök találmánya, a multispektrális fényképezőgép. Utóbbi eszköz a képazonosítás jövőjét jelentheti, mivel nemcsak a festési eljárásról, hanem a felhasznált anyagok összetételéről is információval szolgál, ráadásul az alapanyagok roncsolása nélkül – magyarázza a Gyártástrendnek Peter Paul Biro. A speciális fényképezőgép a látható tartomány mellett például az infravörös és az UV-tartományban is vizsgálja a képeket. Csakhogy mindezt az emberi szemnél és a mai átlagos fényképezőgépekénél 30-50-szer nagyobb, 240 megapixeles, vagyis mikroszkopikus részleteket felvillantó hatékonysággal teszi.

Alkotója a 2004-es tesztüzem során egyebek mellett da Vinci Hermelines hölgy című képére engedte rá a szupermasinát. A vizsgálatból kiderült, hogy a kép fekete háttere nem a talján művésztől származik, a háttér eredetileg kékesszürke volt. A Mona Lisáról pedig háromévnyi kutakodás után kéttucatnyi újdonság került napvilágra: a világ legdrágább mosolyát villantó hölgyről kiderült, hogy nemcsak szempillája fakult ki jóformán teljesen, hanem az eredetileg a kezében tartott takaró is.

Geri Ádám
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
Cikk[111436] galéria
hirdetés
hirdetés
hirdetés

Kiadónk társoldalai

hirdetés
hirdetés
hirdetés
hirdetés