Irányt válthat a tenger alatt úszó drónok evolúciója
Virginiai kutatók kitalálták, miként lehetne az élő halakéhoz hasonló természetességgel és energiahatékonysággal sikló tenger alatti robotokat építeni.

Bár gyakorlatilag immár „Dunát lehetne rekeszteni” a mostanáig feltalált, víz alatti úszásra képes robotokkal, agilitásban csak nagyon kevés tudja közülük felvenni a versenyt a valódi halakkal. Nem mintha a tudósok eddig nem igyekeztek volna a hús-vér teremtményekhez hasonlóan ügyes szerkezeteket létrehozni, de például a természetes úszósebesség-szabályozó mechanizmus hatékony reprodukálása továbbra is komoly fejtörést okoz. A tengerbiológusok egy ideje már tudják, hogy ezen a téren a titok valahol az uszonymerevség finomhangolásának különösen szofisztikált képességében keresendő, a gond csupán annyi, hogy e „változó” mérése a gyorsan fickándozó létformák esetében jelentős nehézséget okoz.

A Virginiai Egyetem egyik kutatócsapata most mégis azt állítja, hogy a folyadékdinamika és a biomechanika diszciplináit igénybe véve nemrég felállított egy olyan, nem is túl bonyolult formulát, amelynek hasznosításával az élő halakkal immár (közel) versenyképes agilitással úszó robotokat lehet építeni. Az egyenlettel egész konkrétan azt lehet meghatározni, hogy a sebességtől függően aktuálisan milyen merevségű farokúszóra van szükség a legenergiahatékonyabb előrehaladáshoz. Az új formula alkalmazása az adaptálható szilárdságú lebennyel felszerelt műhalak esetében különösen indokolt lehet. Megfelelően automatizált működési mechanizmussal az ilyen robotoknak a távoli zónák gyors felkeresése, majd pedig tüzetes (értsd: lassú) átvizsgálása sem esne különösebben nehezére.