Ez az állítás sehol nem volt annyira igaz, mint a kommunikáció területén; a kapcsolattartás áram- és rádióalapú formáinak nem sokkal azelőtti bevezetése – az olyan újítások mellett, mint a hadászati repülőgépek, tankok, gépfegyverek és vegyi fegyverek – forradalmasította a háború „művészetét”. A felsorolt új technológiák megjelenése ellenére sok katonai vezető csak megkésve használta ki a modern eszközök nyújtotta lehetőségeket, és továbbra is lovasságalapú tudományként tekintett a hadviselésre. Többek szerint éppen ez, az új módszerek bevezetése iránti vonakodás (vagy az alkalmazás lehetőségének hiánya) miatt volt az első világháború annyira véres: a példátlan méreteket öltött harcoknak összesen több mint 17 millió polgári és katonai áldozata volt.

Elektromosság és háborús kommunikáció

A régmúltban a háborúkat nappal vívták, ez viszont 1879-től kezdett megváltozni, Thomas Edison ugyanis ebben az évben nyújtotta be a tartós üzemidejű, elektromos villanykörtére vonatkozó szabadalmát. Az I. világháború kezdetére már az egész világon használták az áramot, még ha a technológia nem is volt annyira elterjedt, mint manapság. Az újításnak köszönhetően a történelemben először a hadvezérek most már mesterséges fényviszonyok mellett is tömeges csapatmozgásokat vezényelhettek, és nagyszabású inváziókat is elindíthattak.

Gyakorlatilag minden gépesített eszközt – csatahajókat, tankokat, repülőket, gépkocsikat, teherautókat és rádiós berendezéseket is – árammal működtetni vagy tökéletesíteni lehetett. Vegyük csak a csatahajók példáját: ezek a vízi járművek elektromos áramot használva – az addig alkalmazott jelzőrakéták és a tűz helyett – most már a biztonságos és pontos elektromos jelzőlámpákat használhatták a szárazföldön tartózkodó parancsnokokkal vagy más hajókkal folytatott kommunikációhoz.

A „villanyerőt” emellett a fedélzeten is felhasználhatták, méghozzá ágyúk és lövegtornyok, üzemanyag- és vízmérő eszközök, hajósípok, tűzjelző készülékek, valamint a vízhatlan válaszfalak ajtóit vagy egyéb mechanizmusokat működtető távirányítók üzemeltetéséhez. A nagy intenzitású ívlámpákkal működő elektromos fényszórók – mind támadói, mind védekezői szempontból – ugyancsak megváltoztatták a hadviselést. Az ellenséges csapatok elvakításához kellőképpen erős reflektorok segítségével a torpedónaszádok közelebb férkőzhettek a megtámadott hajókhoz. A fényszórókat a városok, kikötők és gyárak bombázásaihoz mind többször kivezényelt, ellenséges repülőgépek feltérképezéséhez is igénybe vették.

– A hatalmas európai küzdelemben minden hadsereg a legkisebbtől a legnagyobbig bőségesen el van látva bárhol felállítható, mozgatható fényszóró berendezésekkel – írta a Scientific American 1915-ben. – A hordozható reflektorok fejlettebb változatánál – folytatja a beszámoló – „a projektorokat távirányító rendszerrel is felszerelték, és így a berendezéstől akár több mint 20 láb távolságra álló operátor a kezében tartott, kis méretű távvezérlő táblával irányíthatja a fénysugarakat. Mindennek következtében az apparátus iszonyú fénycsóvája nem vakítja el a kezelőt, ami pedig megeshetne, ha közel állna a projektorhoz. A hordozható projektorok jó részének hatótávolsága eléri vagy meghaladja az 5 mérföldet.

Rádió a háborús időszakban

A rádió már évekkel az első világháború előtt megjelent, és a korábban Morse-kódos üzeneteket közvetítő hajók gyakran alkalmazták. 1912-ben a Titanic legénysége is rádiót használt a többi hajóval és a szárazföldi rádióállomásokkal folytatott kommunikációhoz. A Morse-kódhoz hasonló üzenetküldő rendszerekhez képest a rádió jelentette legnagyobb előrelépésnek a szóbeli közlés megnövekedett sebessége és pontossága számított. Az olyan rádiótechnológiai fejlesztések, mint az oszcillátor, az erősítő és az elektroncső lehetővé tették a megbízható minőségű beszédüzemű kommunikációt.

Hamar bebizonyosodott, hogy a háborúban a „drót nélküli eszköz” (ahogy olykor a korai rádiókat nevezték) felbecsülhetetlen értékkel bír. A hordozható rádióvevővel felszerelt katonák például figyelmeztethették társaikat az éppen készülődő gáztámadásokra, akik így időben felvehették a maszkjukat. A német hadsereg emellett rádióközvetítéseket használt a bombatámadásokat végrehajtó, kormányozható léghajók eligazításához, de mint kiderült, az eszköz egy újonnan megjelent találmánnyal a repülőgéppel folytatott kommunikációhoz is nélkülözhetetlennek bizonyult.

Madarak és kutyák a csatamezőn

Az elektronika és a kommunikáció területén bekövetkezett, idáig taglalt előrelépések ellenére előfordulhatott, hogy a harc hevében a modern eszközök megbízhatatlannak bizonyultak. Néhány katonai egység mindezért – akaratlagosan vagy kényszerből – a kapcsolattartásban inkább a régebbi, jól bejáratott módszerekhez folyamodott.

A brit és a francia parancsnokok gyakran galambok segítségével tartották fenn a kapcsolatot a főhadiszállással. Nagy-Britanniában még egy rendeletet is elfogadtak, amely szerint a postagalambok zaklatása, megsebesítése vagy megölése bűncselekmény. A háborús időszak egyik poszterén a következő szöveget lehetett olvasni: „A Nemzeti Postagalamb Egyesület (National Homing Union) 5 font jutalmat fizet minden információért, amely a szervezet tagjainak birtokában lévő postagalambokra tüzet nyitó személyek elítélését lehetővé teszi.”

Futárnak emellett betanított kutyákat is alkalmaztak, hiszen gyorsabbak voltak az embernél, az ellenséges orvlövészek számára kisebb célpontot jelentettek, és a járművek számára már járhatatlan sáros utakon és ösvényeken is közlekedni tudtak. Az első világháború alatt Skóciában még egy katonaikutya-kiképző iskolát is alapítottak: az intézet egyik „végzős” állata egyszer állítólag 3 mérföldre (mintegy 4,8 km) juttatott el egy üzenetet, méghozzá olyan, háború sújtotta területen keresztül, ahol már minden más kommunikációs eszköz kudarcot vallott. A kutyaküldöncöknek ugyanakkor hátránya is volt: a bekerített katonák gyakran összebarátkoztak az ebekkel, és ahelyett, hogy szeretett bajtársukra bízták volna a veszélyes küldetést, a kutyákat biztonságban hátrahagyva inkább maguk vitték el az üzenetet a rendeltetési helyére.