Az üzenethez ugyanis két mellékletet is csatolt a küldő, Nathaniel Borenstein. Az első egy Telephone Chords-kép volt: rajta négy bozontos IT-szakértőből álló alkalmi kvartett énekel éppen valamit. A második mellékletet megnyitva pedig a Let Me Call You Sweetheart című örökbecsű slágert hallgathatták meg a címzettek. És mégsem a csatolt tartalom volt az igazán furcsa, hanem magának az e-mail-mellékletnek a ténye.

Ez volt ugyanis a világ legelső működő attachmentje, vagy legalábbis az első olyan csatolmány, amelyet a legtöbb ember ténylegesen fel tudott volna használni. Korábban is küldtek ugyan e-mail-mellékleteket, de azok javarészt használhatatlanok voltak, mert a címzettek nem tudták kinyitni őket - illetve csak akkor, ha a levelezőrendszerük megegyezett a küldőével. Azon a napon viszont valaki olyan attachmentes levelet küldött, amelyik kompatibilis volt a legtöbb levelezőprogrammal.

Bozontos tenor, sárga kardigánban

És ez a valaki látható a kvartettről készült fotó jobb szélén: Nathaniel Borenstein, a köpcös tenor, egy rikítóan sárga kardigánban. Az ominózus e-mail küldője két évtizeddel és egy nappal a nevezetes eseményt követően már szürke kardigánban fogadta a The New York Times munkatársát, és nevetve idézte fel az akkori időket. Minden oka megvolt rá, mert míg 1992-ben különleges "sportnak" számított a csatolmány, 2012-ben minden egyes napon körülbelül egybillió MIME-melléklet (ez a neve annak az e-mail-szabványnak, amelyet Borenstein és társa, Ned Freed kidolgozott) közlekedik a világhálón.

Többen is úgy vélekedtek, hogy az, amit művel, a sávszélesség felelőtlen pazarlása - emlékezett vissza Borenstein, aki akkoriban a telekommunikációs óriás Bellcore-nál dolgozott. Kimondottan antiszociális dolognak számított ugyanis túlzottan nagy méretű e-mailt küldeni. Az emberek egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, hogy a hagyományos postai út helyett jobb egy fényképet egy - akkor még meglehetősen lassú - modem segítségével átküldeni. Nem látták, nem láthatták, hogy idővel - a digitális fotózás térhódításával - szükségtelenné válik a fotók digitalizálása, vagy hogy a modemek helyébe a szélessávú internet lép. Amikor 1992-ben Borenstein azt mondta, hogy születendő unokáiról e-mailben szeretne majd fotókat kapni, a többiek egyszerűen kinevették.

A kompatibilis csatolmány kidolgozásakor sem egyetlen megoldásra törekedett: 100 "geeknek" kellett egyetértésre jutnia a kialakításában. Egyetlen dologban nem tudtak közös nevezőt találni: abban, hogy minek is nevezzék a technológiát. Borenstein még ma is utálja az attachment elnevezést, érthető, hiszen eredetileg nem akarta volna, hogy önálló elemek legyenek, szerette volna beágyazni a képeket és az auditív tartalmakat magába a levél törzsébe.

Végül meggyőzte ugyan magát, de egyik komoly hibájaként tartja számon, hogy annak idején nem különböztette meg elég markánsan a kétféle modellt. Ennek következtében ha valaki ma egy képet illeszt egy levéltörzsbe, és azt Mac-ről küldi el, még mindig sok PC-n jelenik majd meg mellékletszimbólumként. Ezt Borenstein a második legkínosabb hibájaként tartja számon.

Hét petabájtnyi "pazarlás" és áprilisi tréfa

És hogy mi volt az első? Az, hogy minden MIME-objektumhoz, minden levélmelléklethez 19 bájtnyi redundáns kód tartozik. Ez a 19 bájt látszólag eltörpül ugyan egy 3 megabájtos e-mail méretéhez képest, mégis bántja Borenstein szakmai-esztétikai érzékét: egy év alatt világméretekben 7 petabájtnyi (7 ezer terabájtnyi) információ "elpazarlását" jelenti. 1993. április 1-jén Borenstein a naphoz illő tréfaként közölte programozó társaival, hogy megtalálta azt az utat, amelynek révén egyszerű fizikai objektumokat lehet csatolni az e-mailekhez.

Dan Quayle akkori amerikai alelnökkel példálózott, akit szerinte igen könnyű volna kódolni, hiszen intellektuális képességei nem különösebben számottevőek: a feje valószínűleg nem több puszta nitrogénoxidnál, amelyet szilárd vasréteg vesz körül. Az akkori áprilisi tréfa azonban 19 évvel később valósággá érett. Ma már olyan kódokat lehet hozzácsatolni egy e-mailhez, amelyet a címzett 3D-nyomtatóra irányíthat, és azon valóságos fizikai tárgyak jönnek létre. Alábecsülte volna Borenstein a találmánya potenciálját? Aligha. Mint állítja, előre látta, hogy sokkal több MIME-típus létezhet annál, mint amit akkor el tudott képzelni. Manapság 1309 ilyet tart számon, ami sokszorosa a szabvány kidolgozásakor definiált 16-nak.

Nem szűnik meg az e-mail

Napjainkban gyakran hallani olyan jóslatokról, amelyek az e-mail megszűnését vetítik előre: a spamek és vírusok által megtépázott technológia szerepét - egy logikus, következő lépésként - szerintük a közösségi médián keresztüli kommunikáció veszi át. Borenstein ezt egész egyszerűen ostobaságnak tartja, ugyanakkor azt elismeri, hogy a nagy levelezőlistás forgalom átterelődhet a közösségi oldalakra.

Emellett azonban szerinte a személyek közötti bizalmas érintkezés legjobb módja mindörökre az e-mail marad: nincs ugyanis olyan mértékben kitéve a sérülékenységnek, mint a közösségi oldalakon keresztül küldött üzenet. Utal arra, hogy amikor megjelent a televízió, sokan jósolták a rádió halálát - 70 évre rá a rádiós műfaj él és virul. Az e-mail is ilyen dolog: bár sokan gondolják, hogy előbb-utóbb megszűnik létezni, egyre több lesz belőle továbbra is.

És az is igen komoly, az e-mail létjogosultságát kétségbevonhatatlanná tévő adat, hogy becslések szerint ma az üzleti jellegű adatok 85 százalékát e-mail formájában (azon belül is a legnagyobb részét attachmentekben) raktározzák a világ szerverei. Borenstein annyira meg van győződve az e-mail középtávú jövőjéről, hogy aktuális szerepkörében a Mimecast nevű cégnél adatbányászati szoftveren dolgozik, amely arra lenne alkalmas, hogy detektálja egy e-mail tartalmát annak írása közben, kikeresse az inboxban található, ehhez kapcsolódó üzeneteket, és azután valós idejű javaslatokat adjon arra vonatkozóan, hogy mi mindennek kell még szerepelnie a levélben.

Borensteinnek a spamek, a kéretlen reklámlevelek elleni küzdelemre is van elképzelése. Szerinte a probléma megoldására alkalmas lehetne egy olyan mikrofizetési rendszer, amely lehetővé tenné a reklámüzenetek címzettjei számára, hogy bírsággal sújtsák azokat, akik elárasztják a postaládáikat. Kedvenc ötletének középpontjában a "figyelemkötvények" állnak: a küldőnek ebben kötelezettséget kellene vállalnia arra, hogy ha a címzett spamnek minősíti a küldeményét, egy bizonyos összeget tartozik fizetni neki. Ennek a kritériumnak a spammerek aligha lennének képesek megfelelni…