Váratlanul becsapódó meteorok megsemmisítik az űrbázist, és a két – éppen az űrhajón kívül dolgozó – asztronautát elszakítják a hajótól. Alfonso Cuarón idei filmje az egyik legnagyobb durranás a mozikban. A való életben kis híja volt annak, hogy Sandra Bullockhoz és George Clooneyhoz hasonlóan űrhajósok ragadjanak az űrben. Az amúgy rendkívül sikeres, a Holdra szállást is kivitelező Apollo-program előfutára volt a Gemini, amelynek 1966-os missziója végződött majdnem katasztrófával. Az űrhajó dokkoláskor kontrollálhatatlanul kezdett pörögni, és a három évvel később először a Holdra lépő Neil Armstrong lélekjelenlétének és gyors beavatkozásának köszönhető, hogy nem végződött tragédiával az eset.

Happy end

1970-ben a Holdra induló Apollo 13 legénységének is szüksége volt leleményességre. Miután az űrhajóban felrobbant egy oxigéntartály, Jack Swigert a Houston, adódott egy kis probléma mondattal tudatta a földi irányítóközponttal, hogy nincs minden rendben. A történetet 1995-ben feldolgozó hollywoodi filmben Tom Hanks szájából elhangzó legendás kijelentés után végül azt találták ki, hogy a Hold gravitációs erejének segítségével kísérlik meg a leszállást. Happy enddel végződött egy másik problémás apollós küldetés is. A 12-es számmal jelzett űrhajót 1969-ben felszállás közben érte villámcsapás, ráadásul egymás után kétszer: a felemelkedést követő 36. és 52. másodpercben. A dupla természeti csapás nem lett végzetes, a küldetés problémamentesen lezajlott.

Bár a NASA Apollo programja nem követelt halálos áldozatot az űrben, a Földön már korántsem volt ennyire sikeres. A holdkutatási program keretében – még csak a Föld körüli pályán végzett kísérletre készülve – a földi ellenőrző gyakorlatozás közben a parancsnoki kabin elektromos rövidzárlata okozta tűz miatt felrobbant és megsemmisült egy Apolló űrhajó, utasai, Gus Grissom, Edward White és Roger Chaffee űrhajósok meghaltak.

A kabinban használt tiszta oxigén, a gyúlékony övek és a befelé nyíló, a legénységet csapdába ejtő fedélzeti nyílás is közrejátszott abban, hogy a három asztronauta életét vesztette az űrhajóban, ám szakértők szerint az 1967-es eset olyan hibákra világított rá, amelyek kijavításával valósulhatott meg a két évvel későbbi Holdra szállás. Érdekesség, hogy Gus Grissom 1961-ben már majdnem az életét adta az űrkutatásnak, akkor ugyanis a Liberty Bell űrhajóval a Csendes-óceánban landolt, a kapszulában rekedve pedig kis híján megfulladt.

Miközben Houstonban a sokadik Apollo-küldetést ünnepelték és a felmerült hibák kijavításán dolgoztak, a Szovjetunióban az űrhajózás történetének első áldozatait gyászolták. 1971-ben a Szojuz-11 szovjet űrhajó három űrhajósa háromhetes – a Szaljut-1 űrállomáson töltött – kísérletezés után halt meg leszálláskor. Az asztronauták halálát a leszálló kabin műszaki hibája okozta, a levegő ugyanis kiszökött a kabinból. A tankönyvbe illő landolás után a mentőcsapat sem gondolta, hogy a kapszula kinyitása után az ülésükben mozdulatlan, orrukból és fülükből vérző, arcukon sötétkék foltos űrhajósokat találnak.

Földet érés több ezer darabban

A landolás amúgy is neuralgikus pontja az űrutazásnak. Saját bőrén tapasztalta ezt az 1975-ben összekapcsolódott Apollo-Szojuz legénysége, amikor leszállás közben mérgező nitrogén-tetroxid szivárgott a kabinba – mint utóbb kiderült az egyik amerikai űrhajós figyelmetlensége miatt. Ritka, hogy ilyen banális emberi hiba okozzon űrkatasztrófát. A legnagyobbnak mondható ilyen típusú tragédia tíz évvel ezelőtt történt, amikor a Columbia űrsikló hétfős személyzete vesztette életét a leszállási manőver közben. Pedig úgy tűnt, a 2003-as misszió a NASA sikertörténetei közé kerül, a 16 napos küldetésen ugyanis – bár nem kötött ki sem a Mir, sem pedig a Nemzetközi Űrállomáson – számos tudományos kísérletet végeztek.

Az összesen 28 küldetés során 160 asztronautát a világűrbe juttató, az első misszióját 1981-ben abszolváló Columbia sztorija 2003-ban ért véget, amikor február 1-jén megkezdte a visszatérést a Földre. Az űrhajósok sohasem érték el a floridai Kennedy Űrközpont leszállópályáját, mivel a Columbia 62 kilométeres magasságban, a hangsebesség 18-szorosával haladva a légtérbe érése után nem sokkal Texas fölött darabokra szakadt. A 19 ezer kilométer per órával zuhanó űrjármű tragédiáját élőben közvetítették az amerikai tévécsatornák. A televíziók képernyőin fehér füstnyomok árulkodtak arról, hogy a landolás nem a megszokott rendben zajlik.

Bár az űrrepülő a leszállási manőver közben hullott szét, vesztét valójában a felszállás okozta. A tragédia okait kivizsgálni hivatott független bizottság megállapította, hogy a Columbia sorsa a start közben pecsételődött meg, amikor a levált, nagyjából 1,2 kg-os hővédő pajzs darabja 40 centiméter átmérőjű lyukat ütött a bal oldali szárnyon, melyen a beáramlott forró levegő és gáz szétégette a szárny alumínium tartószerkezetét. A Columbia maradványai több száz négyzetkilométeres területen szóródtak szét és több mint 80 ezer darabját szedték össze. Ugyan a Columbia katasztrófája évekre visszavetette a NASA űrsiklóprogramját, a 2003-as küldetés mégsem végződött teljes kudarccal. A repülőben biológiai kísérlet céljából több doboznyi fonálféreg is utazott az űrbe, és nemcsak a 16 napig tartó gravitációt, de a tragikus landolást is túlélték az élősködők.

73,213 másodperc

Hasonló megrázkódtatást okozott az amerikai űrprogramnak és a közvéleménynek egy, a Columbia lezuhanását 17 évvel megelőző eset. A Challenger a Columbia után másodikként, 1982-ben megépült űrrepülőgép volt. Nevéhez számos elsőség fűződött: 1983-as első repülésekor tíz év után először hajtottak végre amerikai űrhajósok űrsétát; a Challengeren indult az űrbe az első amerikai űrhajósnő és az első afroamerikai űrhajós; a Challenger hajtotta végre az első éjszakai leszállást és itt dolgozott először együtt nyolctagú legénység.

Minden adott volt ahhoz, hogy tízedik útja is emlékezetes legyen: egy középiskolai tanárnővel egészült ki a hétfős személyzet, amely két elhalasztott start után végül 1986. január 28-án helyi idő szerint délelőtt 11 óra 38 perckor indult el útjára. Pontosan 73,213 másodperccel később, a floridai partoktól ötven kilométernyire, mintegy 15 kilométer magasan az Atlanti-óceán fölött az óránként 2349 kilométeres sebességgel száguldó űrrepülőgép felrobbant és három részre szakadt. Csak a fedélzeten szállított amerikai zászló került elő sértetlenül.

A katasztrófa okait kivizsgáló bizottság megállapította, hogy a jobb oldali szilárd hajtóanyagú gyorsítófokozat gyűrűjének szigetelése az alacsony hőmérséklet miatt meghibásodott és átégett. A kicsapó lángok miatt a fellépő aerodinamikai erők hatására a másodperc törtrésze alatt esett szét a Challenger. A középső, folyékony oxigént és hidrogént tartalmazó tartály és a sikló maradék része felrobbant, de valószínűsíthető, hogy az űrhajósokat szállító szerkezet – és az űrhajósok is – túlélték a robbanást, a vízbe csapódás vált végzetessé számukra.

A Challenger és a Columbia katasztrófája is a nyilvánosság előtt zajlott, ám nem minden űrbalesetről értesült azonnal a közvélemény. 1980 márciusában a pleszecki űrrepülőtéren egy Vosztok rakéta az indítóálláson – feltöltés közben – felrobbant. Az űrkorszak egyik legsúlyosabb szerencsétlensége ötven halálos áldozatot követelt, mégis az eset csak kilenc évvel később került nyilvánosságra.