Állítólag amerikai sci-fi filmek és William Hope Hodgson angol író 1908-as keltezésű Ház a határban című természetfeletti horrorregényének hatására találta ki 1968-ban Matti Suuronen finn építész azt a 16 elemből bárhol összerakható csészealj formájú épületet, amelyet poliészterből és üvegszál felhasználásából alkotott meg. A kezdetben 100 darabban legyártott, 3 méter magas, 8 méter átmérőjű házak nagyon hamar népszerűek lettek: az épületek különböző színvariánssal legyártott elemei a mai napig turisztikai szenzációnak számítanak Ausztráliától Németországon át az Amerikai Egyesült Államokig.

Érdekesség, hogy a hordozható, bárhol felállítható Futuro néven forgalmazott konstrukciók első három példányát azért a Szovjetunió vásárolta meg először, mert Moszkvát komolyan foglalkoztatta az a probléma, hogy a kontinens méretű ország szélsőséges hőmérsékleti viszonyai között élők vagy dolgozók lakhatását miként tudná viszonylag gyorsan és olcsón megoldani.

Ennek megfelelően az első ufoházat 1979-ben az észak-kaukázusi Dombai üdülővároshoz közeli 3012 méter magas Mussa-Achitara-hegy lankáin, pontosabban 2250 méter magasan landoltatták egy helikopterrel a kutatók, akik ekkor még azt vizsgálták, hogy a poliészter milyen hosszú ideig tudja úgy a meleget megtartani a lakók által kibocsátott testhőmérséklet által, hogy nem kell „mellé” fűtést telepíteni. Pár nap múlva kiderült, hogy kazán, vagy hősugárzó nélkül sehogyan sem.

A panorámás hütte jelenleg Tarelka Hotel néven melegedőként használatos, ahol még a bútorok is speciális alakúak a kavics (csészealj) forma miatt. Persze a Szovjetunión belül nemcsak a Karacsáj-Cserkesz Köztársaság területén telepítettek Futurót az oroszok, hanem például Krasznodarba is, amely jelenleg Khanu Man folk-rock énekes tulajdonában van. A zenész miután saját költségén felújíttatta házi ufóját, hippi szellemiségű barátainak egy hostelt és egy teaházat alakított ki a belsejében.

Érdemes megemlíteni, hogy a finn gyár a mai napig nemcsak új gyártású csészealjakat árul alapkivitelben 200 ezer dollár induló ártól, hanem használt, felújításra szorulókat is, amelyeket már 150 ezer dollárért meg lehet vásárolni. A vételár természetesen kiegészül még a szállítási költségekkel, amelyek a helyszíntől függően meghaladhatják az építmény eredeti árát is.

Szintén érdekes története van a finnországi Pöytyä-ban 1970-ben felállított ufónak, amely jelenleg a településtől pár kilométernyire elterülő, mesterségesen kialakított Enkelipuisto tó felett „lebeg” 15 méteres magasságban. A csészealjat Lauri és Taimi Huomo kezdetben még egy erdő közepén működő nonstop működő kávézó-bárnak szánta, ám a turisták érdektelenség miatt a konstrukciót 1971-ben kénytelenek voltak eladni Marja és Raimo Mahonen vállalkozóknak, akik a „lebegő kavicsot” nemcsak benzin-töltőállomássá alakították át, hanem hasonló stílusban egy autóalkatrész-szalont is felépítettek mellé.

Ötletük a kávézónál életképesebbnek bizonyult, hiszen a legközelebbi töltőállomás ekkor még csak Turkuban volt. A hidroglóbusz 1978-ig működött benzintartályként, majd az 1990-es évek elején a műtárgyat a házaspár átköltöztette az általuk mesterségesen kialakított tó közepére, ahol ismét egy 58 férőhelyes önkiszolgáló kávézót és az „ingatlan” egyik „szegletében” egy népművészeti boltot alakítottak ki. A komplexum energiaellátását a házaspár a gömb tetejére felszerelt szélkerékkel oldotta meg, amely mellé idővel több telekommunikációs antenna és napelem is felkerült.