Nagy-Britannia kormánya 1951-ben határozta el, hogy Délkelet-Angliában fogja felépíteni az ország egyik legnagyobb atombunkerét. A hidegháborús fenyegetettség miatt London az ideális helyszínt az Essex megyei Kelvedon Hatch falu mellett, az A128-as mellékút menti erdő mélyén találta meg. A bunker építését 1952-ben kezdte el a Peter Lind & Company Ltd. építőipari cég, amely 1945-óta szinte csak állami megrendelésekből él. (Az 1915-ben alapított vállalkozás renoválta többek között a Waterloo hidat, több kormányzati épületet, illetve építette ki országszerte a ROTOR néven futó brit légvédelmi radarhálózatot.)
Az 1953-ban átadott atombunker kezdetben szintén a légvédelmi rendszer részeként működött, s csak 1961-ben változtatták meg az objektum funkcióját. Ekkor lett a komplexum ténylegesen a „regionális kormány székhelye”, illetve a Királyi Légierő (RAF) londoni szektorának titkos műveleti parancsnoksága.
A szovjet bombázóktól való félelem miatt az objektumot kitűnően álcázták az angolok. A létesítmény bejárata ugyanis egy puritán küllemű, tornácos kis erdei bungaló, amelynek téglafalborítása és ablakai természetesen mind hamisak, hiszen a falazat mögött egy 4,5x3,5x4,5 méter vastag vasbeton kubus található. Ebből a téglányból lehet megközelíteni egy 120 méteres folyosón keresztül a 38 méter mélyen kiképzett háromszintes atom-, vegyi- és biológiai támadások ellen is jól védett objektum felső emeletét. A bungaló mellett alakították ki a gazdasági melléképületeknek (csűr, istálló, tyúk- és disznóól) álcázott külső készenléti generátortermeket, garázsokat, valamint lokátor- és híradóállomásokat.
A kényelemesen 100, „maximális feltöltöttség” esetében 600 férőhelyes bunkert teljes elzárás esetén – állítólag – három hónapig lehetett fenntartani és minden külső segítség nélkül működtetni. A komplexum szívét a fölszinten alakították ki. Itt helyezték el a műtárgy vezérlőjét, illetve azt a hadászati szobát, ahonnan a vezérkar és a kormány irányítani kívánta a felszínen még élő és a vörösök ellen hősiesen harcoló hadsereget, illetve Nagy-Britannia még élő polgárságát. A kommunikációs szoba szerves részét képezte a BBC stúdiója is, amelyet 1962-ben a televíziós sugárzásra is alkalmassá tettek.
A newsroom mellett helyezték el a térképszobát, ahol az ország védelmét és az esetleges válaszcsapásokat kívánták irányítani. Szintén a földszinten található – a másfél tonnás ajtók mögött eldugva – az objektum 6 millió köbméternyi (!) levegőt megszűrő és átforgató gépháza, a légnyomás-kiegyenlítők, illetve a saját fúrt kúttal is rendelkező 2x18 ezer köbméteres víztartályok, a központi fűtésért felelős részleg, a belső generátorok, illetve a különböző katonai rendszerek (MSX, Forma, CONRAD stb.). A második szinten alakították ki a szakminiszterek és a vezérkar szobáit, irodáit illetve az egészségügyi részleget. A mini kórháznak saját műtőrészlege is volt. A gyengélkedő mellett képezték ki a konyhát és az ebédlőt is.
A Szovjetunió felbomlása illetve a nukleáris fenyegetettség megszűntével London 1992-ben szerelte le az atombunkert. A kormány a komplexummal együtt a földet visszaadta az eredeti tulajdonosainak, akik felújították, majd múzeumként kezdték el működtetni az objektumot. A háromszintes kiállítótérben nem csak az atombunker történetét, hanem az egész hidegháború menetét is végig lehet követni az igényesen kialakított tablókon.
