Sztálin utasítására 1948-ban Budapest megszakította az addigi intenzív állami és pártközi kapcsolatait Belgráddal. A szocialista blokkban az addig példaértékűnek mondott magyar-jugoszláv kapcsolat ellenséges hangulatúvá vált a szovjetek által elítélt „Tito-féle külön utas politika” miatt. Mivel Rákosi (Rosenfeld) Mátyás és a magyar pártvezetés fegyveres konfliktussal számolt déli szomszédunk ellen, így Farkas Mihály (eredeti neve: Lőwy Hermann, mozgalmi neve: Wolf Mihály) honvédelmi miniszter irányítása mellett, Magyarország erőltetett ütemű katonai és hadiipari fejlesztésekbe kezdett.

A fejlesztés szervezeti kereteinek kialakításához az 1950-ben elfogadott „Kossuth” hadrend a hadsereg rendszeresített létszámát 135 ezer főben rögzítette, amely a párizsi békeszerződésben megengedett keretlétszámot közel duplájával lépte túl. Farkas Mihály a hadsereg összlétszámát 1952 végére ellenben már 256.307 főben adta meg, amely nem tartalmazta a hadrenden kívüli alakulatokba (ÁVO/ÁVH, Határőrség) behívott közel 30 ezer főt. (Konfliktushelyzetben a hadsereg vezetése egyébként két mozgósítási ütemben közel 800 ezer katona hadrendben tartásával számolt.)

Egy 1950-ben készült dokumentumvázlat szerint a magyar vezérkar az ország területén, délről észak felé haladva, hét-nyolc védelmi öv kiépítését irányozta elő. (Később szovjet javaslatra ez a szám jelentősen csökkent.) A tervek szerint egy-egy védelmi öv mélysége-, három állással számolva- 10-25 kilométer között váltakozott. Az övek a hadműveleti irányokban a 80-100 kilométer szélességet is elérték. Moszkva „kérésére” a 627 kilométer hosszú magyar-jugoszláv határt 1949. szeptember 29.-én zárta le teljesen a Magyar Néphadsereg, hogy több mint 2,5 millió gyalogsági és 1,5 millió harckocsi elleni aknát, 120 magasfigyelőt, valamint 228 kilométeres hosszban két- és egysoros drótakadályt telepíthessen.

Kitelepítettek

A 15 kilométeres mélységben kialakított határövezetet az ÁVH teljesen kiürítette. Ez 6 megye 15 járását foglalta magában, és együttesen 310 települést érintett. A határsáv területe így megközelítőleg 9000 km2-es lett és összességében 290 ezer állampolgárt érintett. A kitelepítéseket azokkal a személyekkel kezdték el, akiket a rendszer megbízhatatlannak ítélt. Kezdetben ezek vitézek, csendőrök, 1945 előtti katonatisztek, volt fasiszta és a polgári pártok tagjai, az exponált jobboldali szociáldemokraták és a háború után angol vagy amerikai hadifogságból hazatért személyek voltak. Számuk 1500 főre tehető.

A megbízhatatlanok köre hamarosan tovább bővült a délszláv származásúakkal, a vegyes házasságban élőkkel, illetve azokkal, akiknek Jugoszláviában rokonaik voltak vagy ottani ismerősökkel leveleztek. Ezek mellé sorolták be az ún. kettősbirtokosokat, a Délvidékről 1945 után áttelepülteket, a délszláv származású tanítókat, a görögkeleti papokat, a kulákokat, illetve a rádiókészülékkel és fegyverrel rendelkezőket. 1950. június 8.-án 894 szerzetest és apácát szállítottak az ország belsejébe. 1950. június 22.-én további 2446 személyt deportáltak Hajdú-Bihar, Békés és Szolnok megyékbe. A célállomások általában a Debrecen melletti Ebes-, és a Hajdúszoboszló melletti Tedej-puszták voltak.

A határsávból kitelepítettek csak 50 kg-os csomagot vihettek magukkal, a később deportáltak már ingóságaik egy részét is felpakolhatták. A hátrahagyott állatállományt, gazdasági felszereléseket a TSZ-ek, állami gazdaságok, az egyéb ingóságokat a párt és az állami tömegszervezetek kapták meg, de a helyi párt és állami funkcionáriusok is bőven részesedtek a „jussból”. A házak javát 1951-ben államosították. A földingatlan telekkönyvileg bár a kitelepítettek tulajdonában maradt, de a községek kezelésébe ment át.

1951-től az ÁVH-nak ki kellett dolgozni néhány kémpert is, amiket vagy a helyszínen vagy pedig Budapesten tárgyaltattak le. A déli határszakaszon elfogottak mintegy 24,6%-át minősítették kémnek. Ugyanez az arány más határszakaszokon elfogottak esetében 4,3% volt. Az Államvédelmi Hatóság és a rendőrség durva és ellenséges volt a délszlávokkal szemben. A szerb-horvát nemzetiségűeket gyakran megverték és két-három napig benntartották őket az őrsökön. A határszakasz egész területén speciális intézkedéseket vezettek be. Az ottmaradottak külön személyi igazolványt, és gazdasági tevékenység esetén külön papírokat kellett beszerezniük. A határsáv ország lett az országban.

Támadási irányok és az erődvonal

Egy a Honvédelmi Levéltárban fellelhető okirat (HL MN HVK Hdm. Csf-ség 1951/T 24 sz.) szerint a Magyar Néphadsereg bár nem készült első támadó hadművelet megindítására Jugoszlávia ellen; koalíciós kötelékben tervezett támadó hadműveletről több verzió is készült a Honvédelmi Minisztériumban. Ennek megfelelően a magyar katonai vezetés inkább úgy gondolta, hogy először a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) fog támadásba lendülni, amit vagy támogat majd a NATO, vagy sem. Budapesten úgy vélték, hogy a JNA támadása csak két fő hadműveleti irányból érintheti majd az országot: egyrészt Szentgotthárd-Muraszemenye irányából Székesfehérvár felé előretörve, másrészt pedig Szabadka- Baranya-háromszög irányából Kecskemét és Budapest felé.

A Déli Védelmi Rendszert (DVR) ennek az elgondolásnak megfelelően 1951. június 2-tól kezdték el kiépíteni. A fent említettek miatt azonban Somogyudvarhely és Drávaszabolcs közötti 100 kilométeres szakaszon nem vágtak bele az erődítési munkálatokba, valamint szintén védtelenül hagyták az Őriszentpéter és az osztrák-magyar-jugoszláv hármashatár közötti 30 kilométeres területet is.

Szűcs Miklós alezredes 1950-ben elkészült erődítési rajza elsősorban a várható fő jugoszláv támadási irányok lezárására irányult. Eszerint az „A” típusú, teljesen feltöltött 3 lövészhadosztályt 8 védőkörzetre osztották szét az 1949-től folyamatosan bővülő védelmi rendszerre támaszkodva (lásd a térkép) a Duna-Tisza közén és Lenti-Nagykanizsa súllyal.

A tervezett védelmi létesítmények - magyar viszonylatban- gigantikusak voltak: 7687 darab tüzelőállást (harckocsi, rohamlöveg, tüzérségi, aknavető, géppuska), 2000 harcálláspontot és figyelőhelyet, 2469 darab kizsaluzott óvóhelyet (amelynek 96%-a 10 férőhelyes, közepes típusú műtárgy volt), 964 darab vasbetonból készült géppuska-kupolát, 219 darab tüzérségi erődöt, 4158 kilométernyi harc- és közlekedőárkot, valamint több mint 120 darab tankfedezéket terveztek.

A fegyverek elosztásakor a jó kilövés biztosítása érdekében átvágásokat, tarolásokat végeztek, az alsó ágakat levágták, az erdőket - ha a védővonal, különösen az első árok azokon keresztül haladt keresztül- részlegesen kivágták. Ez a típusú munka összesen 2060 hektárt tett ki.

A Déli Védelmi Rendszert – az eddig rendelkezésre álló források szerint- hét megye területén 223 védőkörlettel tervezték meg, amelyből 91 került kiépítésre, a többit szemrevételezték, illetve megtervezték, ám azokat nem építették meg. Ebből Vas megyében 2 kiépült és 3 tervezett maradt, Zalában 201 és 20, Somogyban 8 és 26, Baranyában 10 és 31, Tolnában 0 és 3, Bács-Kiskun megyében 30 és 19, Csongrádban 21 és 30 volt ugyanez a szám. A kiépített védőkörletekben összesen 5444 erődelemet (bunkert, óvóhelyt, erődöt, tüzelőállást, lövészárkot, figyelőt stb.) alakítottak ki, amelyekbe óriási mennyiségű anyagot építettek be: 27.415.500 db téglát, 204.044 db 1,5 méter hosszú és 13.020 db 2,6 méteres 20/10 vasbeton gerendát, 1045 vasbeton kupolát, 1105 figyelő kupolát és 19 páncélkupolát.

A DVR terveiben összesen 84 vezetési pont szerepelt, amelyekből- térképi információk szerint- 1954-ig 25 épült meg. Az építési dokumentációk alapján elmondható, hogy a tervezett 223 védőkörletből megépült 91 (42%), 53 önálló századtámpontból 4 (0,75%), 215 betagolt századtámpontból 201 (93%), 155 szakasztámpontból és rajállásból 46 (30%). A tüzelőállásokat összesen 4159 kilométer hosszú harc- és közlekedőrendszerrel kívánták összekötni.

A műszaki számvetésekben az is szerepelt, hogy ezek közül mennyit kell rőzsével, náddal, vagy vályogtéglával burkolni. A védelmi rendszer részét képezte a terep megerősítése robbanó és nem robbanó műszaki zárakkal. A korában viccesen Rákosi-vonalnak, napjainkban - helytelenül - magyar Maginot-vonalnak nevezett erődláncolat 1952-től 1955-ig tartó építésekor, az ország éves GDP-jének 25%-át, azaz hat-hét milliárd forintjába került évente a költségvetésnek.

Bár az egész Déli Védelmi Rendszer csak 69,4%-ban készült el, az objektumokat 1953. július 1-től fokozatosan birtokba vették a területileg illetékes ezredek és a Határőrség szervei. Az őrség létszáma körletenként négy főből állt, akik megfelelő közlekedési eszközöket (hátasló, kerékpár, motorkerékpár), az élelem szállításához pedig egy-egy parasztszekeret is kaptak. A harcárkok mellvédjeinek és a létesítmények földburkolatának talajmegkötő növényzettel való bevetése, a harcárkok gaztalanítása, illetve a vízmosások eltömését, „önkéntes alapon” a helyi lakosságnak kellett elvégeznie.

Az erődrendszer bontása

Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála miatt enyhülni kezdett a magyar-jugoszláv ellentét is. A kapcsolatok javulása miatt a DVR elvesztette jelentőségét. A délről várt támadást felváltotta a nyugatról várt. A „Rákosi-vonalra” már nem volt szükség. Fenntartása egyfelől óriási összegeket igényelt, másfelől az erődök - talán a vezetési pontok építményeinek kivételével - nem feleltek meg a korszerű harci követelményeinek sem. Ráadásául a műtárgyak nem is rendelkeztek a szükséges modern berendezésekkel sem. A Honvédelmi Tanács ennek megfelelően 1955. október 7-én elrendelte a védőkörletek előtt telepített drótakadályok felszedését, majd a műszaki zárak felszámolását. A 93 védőkörletben összesen 3940 erődelemet bontottak le.

A pártvezetés 1953-tól folyamatosan amnesztiát adott a kitelepítetteknek. 1956-tól a rezsim 5 ezer forint segélyt irányzott elő a visszatérőknek. Ez az összeg volt hivatott pótolni a kitelepítetteknek az ingóságukban bekövetkezett károkat, hiányokat, - mivel azt feltételezték, hogy a károk megállapítása nem lehetséges. Azoknak, akiknek a gazdasági munka megindításához vagy házuk rendbe hozásához több pénz kellett, azok 10 ezer forint kölcsönt vehettek fel a megyei OTP fiókokból.

Amennyiben az állam eladta a házat vagy határvédelmi okok miatt lebontotta, megsemmisítette, állami vagy társadalmi szerv költözött bele, akkor a járási tanács VB-nek más hasonló értékű házat kellett adnia az állami házalapból. A kitelepítettek ingóságaiban keletkezett károk orvoslására nem volt elegendő az állam 5000, illetve az OTP 10.000 forintos kölcsöne. Sőt, - az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni években, az állam végleg leállította a további rehabilitációkat és segélyezéseket is.

1960-ban a határsáv mélységét 15 kilométerről 8 kilométerre csökkentették. Ekkor 112 község és Mohács városa kikerült a zónából. Magyarország és Jugoszlávia politikai viszonya az 1960-as évektől kezdve folyamatosan normalizálódott. Az addigi ellenségek nyitni kezdtek egymás felé, így a határsávot a magyar pártvezetés 1965. május 1-jei hatállyal megszüntette.