A Harvard apró méhrobotjai megtanulták, hogy a Pókemberhez hasonlóan miként is telepedjenek rá a különböző felületekre.

Míg a pókok ezernyi apró szőrszállal másznak a falon, a RoboBee erre a célra már sztatikus elektromosságot alkalmaz.

A Harvard és az MIT közös mérnökcsapata olyan megoldást keresett, amellyel a mesterséges rovarok akkumulátorainak üzemideje meghosszabbítható. Ennyire parányi gépeknél nem működött volna, ha szőrszálakat vagy (a Stanford kutatóinak SCAMP nevű robotjához hasonlóan) „mikrotüskéket” helyeznek a pöttöm szerkezetek lábára.

A csapat tehát úgy döntött, hogy inkább sztatikus elektromosságot alkalmaz.

Bizonyára észrevettük már, hogy miután a ruhánkon vagy a szőnyegen kissé megdörzsöljük a léggömböket, a lufik a falhoz tapadnak. A RoboBee-k éppen ezzel a módszerrel ragadnak a felületekhez. A mérnökök egy rázkódáscsillapító talapzatot, erre pedig egy elektródatapaszt helyeznek fel a kicsiny eszközön. 

A tapasz negatív töltése a felületen néhány elektront arrébb taszít, és így már megragadhatja az általa kiszemelt területet. A töltés megtartása és így a leesés megakadályozása érdekében, a tapasz folyamatos energiaellátást biztosít a mütyür számára.

A Harvard egyetem tudósai azt mondják, hogy csüggés közben a robot 1000-szer kevesebb energiát használ, mint amikor lebeg, amellyel teljesíti a mérnökök azon célját, hogy az akkumulátor élettartamát meghosszabbítsák.

A rendszer azonban még messze van a tökéletestől.

A RoboBee-t csupán plafonokhoz vagy az asztalok, levelek, nyitott ablakok alsó részéhez hasonló struktúrákhoz képes odarögzíteni magát, az egyenetlen, érdes felületek egyelőre még kevésbé mennek neki.