hirdetés
hirdetés

Városlakó

Nem maradnak a kaptafánál

Volt, hogy gofrisütőben fejlesztették, ma már inkább laboratóriumi körülmények között tervezik a sportcikkipar egyik legkeresettebb termékét, amelyet a világmárkák innovatív megoldásokkal dobnak piacra.

hirdetés

Nem egy merénylet miatt került a címlapokra az 1951-es bostoni maratoni, hanem a győztes Shigeki Tanakára csodálkozott rá a fél világ. Az akkor 19 éves japán futó a hirosimai bombázás túlélőjeként szakította át elsőként a célszalagot, de nem ez, sokkal inkább a lábbelije számított kuriózumnak. Shigeki ugyanis egy, a japán tradicionális bokacipő, a tabi egy hosszútávfutásra kifejlesztett változatában abszolválta a leggyorsabban a valamivel több mint 42 kilométeres távot. Noha nagy feltűnést keltett az egyujjas kesztyű lábra húzható változata, nem lett népszerű viselet a futók körében.

Az első sikeres futócipő modellt az ötvenes évek végén alakult Nike dobta piacra. Az amerikai cég egyik alapítója, Bill Bowerman bizarr módszerrel fejlesztette ki a terméket. Az atlétikai edzőként dolgozó szakember a cipők felső részét tette könnyebbé a második világháborúban kifejlesztett nylon használatával, és a talprészben is újított. A sima, habos szerkezetű helyett kikísérletezett egy rugalmas, rücskös gumitalpat, méghozzá a legenda szerint úgy, hogy folyékony gumikeveréket öntött a gofrisütőbe. Az 1974-ben piacra dobott „gofritalpú” Waffel Trainer rövid idő alatt a legnagyobb számban eladott edzőcipő lett az Egyesült Államokban. De nem ez volt az egyetlen nagy dobása a pipás márkának. A hetvenes években feltalált, parányi légbuborékokból álló etilén-vinil-acetát használatát tökélyre fejlesztve mutatta be a sarokba épített légtalpat.

A futás tömegsporttá válásakor a kiélezett konkurenciaharc jelszava a párnázottság mellett az egyénre szabottság lett
A futás tömegsporttá válásakor a kiélezett konkurenciaharc jelszava a párnázottság mellett az egyénre szabottság lett

A cipőtalpat mindig is nagy figyelem övezte a gyártásban, de nem mindig a gumi kapta a főszerepet. Az első tömeggyártású lábbelik egyszerű vászoncipők voltak, amelyeknél a ma is alkalmazott vulkanizációs technikát vetették be: hővel olvasztották és egyesítették a cipő talp és szövet részét. Noha az utca emberének kényelmes viseletet jelentettek ezek a surranók, a sportolók számára alkalmatlannak bizonyultak. Az atlétáknak már az 1890-es években is külön lábbeliket terveztek.

A fejlesztésekben élen járó német Adi Dassler, az Adidas cég alapítója az 1920-as években kézzel kovácsolt, a különböző távokra eltérő hosszúságú szögeket erősített a talpra. A szegecseket idővel háttérbe szorították a szintetikus anyagok; a futócipőgyártás jól jövedelmező ágazatként ugyanis bővelkedett a kutatás-fejlesztésre és innovációra fordítható forrásokban. Így a cégek a fejlesztésekre helyezték a hangsúlyt. A szabadalmaztatott anyagok és eljárások révén a márkák egymással versenyeznek a hobbifutók és a sportolók kegyeiért, hogy a legújabb modelljeiket válasszák a laza kocogásra, vagy akár a maratoni táv lefutására.

A futás tömegsporttá válásakor a kiélezett konkurenciaharc jelszava a párnázottság mellett az egyénre szabottság lett, így már nem csak a profi sportolóknak készülhettek egyedi lábbelik. A több napig elhúzódó gyártási folyamat kezdő lépéseként háromdimenziós felvétel készül a futó lábáról, majd egy nyomólemezre rálépve gumivégű tűk veszik fel a végtag pontos formáját. Számítógép vezérelte precíziós kés vágja ki a felső részt alkotó szövetet, amelyet több darabból varrnak össze.

A sportlábbeligyártás Achilles-sarka a három különböző talprész előállításának összehangolása. A futó lábformáját felvenni hivatott belső talpat a cipő felsőrészéhez erősítik, majd az így elkészült vázat az egyedi kialakítású kaptafára helyezik, ahol órákat áll, hogy felvegye annak formáját. A középső talpat habszivacsból vágják ki, és a puhább landolás érdekében vékonyítják le a lábujjhegynél, csakúgy, mint a talajjal közvetlenül érintkező külső talprészt. A kettőt hidraulikus gép segítségével ragasztják össze. A nagyüzemi gyártás során is a vágás, varrás és ragasztás mentén zajlik a munkafolyamat, csak épp a személyre szabottság veszik el. A sztenderd méretekre szabott talppal és kaptafával napok helyett elég húsz perc is egy pár futócipő legyártására.

Dacára annak, hogy egyre könnyebbek és rugalmasabbak a futócipők, szép számmal akadnak olyanok, akik szerint mezítláb a legkényelmesebb és legegészségesebb futni. A gyártók néhány éve már nekik is kínálnak megoldást. Noha a búvárruhák készítéséhez használt neoprén anyagú ötujjas lábtyű a cipő nélküli futás élményét nyújtja, a hobbikocogók nem rohamozták meg érte a sportboltokat.

Benke Ágnes
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
Cikk[130335] galéria
hirdetés
hirdetés
hirdetés

Kiadónk társoldalai

hirdetés