hirdetés
hirdetés

Tengeralattjárók

Továbbra is titok övezi a Kurszk tragédiáját

Váteszinek bizonyult a tengeralattjárók egyik lelkes híve, Jules Verne francia regényíró jóslata, miszerint kizárólag a hadiipar hasznosítja majd a tengermélyi utazás technológiáját. A Kurszk tragédiája mégis békeidőben sokkolta a nagyérdeműt.

hirdetés

- Nem hiszem, hogy a tengeralattjáróknak szállítóeszközként túl nagy jövője lenne. Talán megtalálják a módját, hogyan láthatnák el azokat levegővel, de soha nem fognak tudni elég oxigént tárolni ahhoz, hogy tömegek utazhassanak kényelmesen a tenger mélyén. (…)

A tenger óriási nyomása bizonyos mélységen túl ráadásul bármilyen tengeralattjárót szilánkokra törne, hacsak nem fedeznek fel egy mindeddig teljesen ismeretlen fémet, amely képes ellenállni a hatalmas nyomásnak. (…)

A tengeralattjáró-flották azonban már a nagyon közeli jövőben meg fognak jelenni, és (…) az egymással hadban álló felek azért fognak békét kötni, mert a tenger mélyén követhetetlen járművek túlságosan is nagy veszélyt jelentenek majd - jósolta egy újságcikkben 1904-ben Nemo kapitány akkor 76 éves szülőatyja, Jules Verne.

A tengeralattjáró ötlete az általános vélekedéssel ellentétben korántsem a francia sci-fi író fejéből pattant ki. Kézi hajtású tengeralattjárókat már az 1860-as évek elején, az amerikai polgárháborúban is használtak, Verne leghíresebb regénye, a Nemo kapitány pedig 1870-ben jelent meg. A tengermélyi hajózás fejlesztésében eleinte a németek jeleskedtek leginkább, gépeiket az első világháborúban vetették be először. Egy új, nemegyszer civil és kereskedelmi célpontok ellen is bevetett kegyetlen, pusztító fegyver jött létre. Késlekedésre a többi nagyhatalomnak sem igen volt ideje, így hamarosan minden valamirevaló haditengerészet rendelkezett tengeralattjáró-flottával.

Elsüllyeszthetetlennek hitték

A víz alatti hadihajók tökéletesítése 1954-ben érkezett újabb mérföldkőhöz, ekkor állították hadrendbe a US Navy első atommeghajtású tengeralattjáróját, amelynek – Nemo kapitány járművét idézve – a Nautilus nevet adták. Utóbbi hajók átlagos hosszúsága 98, szélessége 8,4 méterrel, úgynevezett mélyjárata 6,7 méterrel, vízkiszorítása − vízfelszínen, illetve merülésben − 3530 tonnával, illetve 4040 tonnával, vízfelszíni sebessége 20, merülésben elérhető sebessége 22 csomóval szerepel a tengerészeti típuskönyvekben.

Az említett adatoknál jóval beszédesebb, hogy a reaktort a hajók mintegy három évtizedes szolgálata alatt összesen kétszer kellett dúsított urán 235-ös izotóppal feltölteni, ami igazolta a hozzájuk fűzött reményeket: lényegesen olcsóbban lehetett működtetni, mint a hagyományos hajtóművel felszerelt tengeralattjárókat. A típus számos rekorddal is büszkélkedhetett: 1958 júliusában a világon elsőként lépett át a Csendes-óceánból az Atlanti-óceánba a jégpáncél alatt, majd elsőként érintette az Északi-sarkot.

A sebezhetetlenség illúzióját a Kurszk esete ásta alá végérvényesen
A sebezhetetlenség illúzióját a Kurszk esete ásta alá végérvényesen

Mintegy három évtizede „nyugdíjazták”, azóta múzeumi darab lett, noha előtte még kiképzőhajóként vették hasznát. A többi nagyhatalom közül a Szovjetunió volt a legéberebb. Az USA hidegháborús ellenlábasának már 1958-ban volt atom-tengeralattjárója, miközben a britek 1963-ban, a franciák 1969-ben, a kínaiak pedig csak 1971-ben bocsátották vízre első hasonló hadihajójukat. Az oroszok úgynevezett Antyej-osztályú, dupla falú, atommeghajtású tengeralattjáróit 1978-tól kezdték építeni a szeverodvinszki hajógyárban.

A szóban forgó gépek külső héja 8,5 milliméter vastagságú, magas nikkel- és krómtartalmú ötvözött acélból készült, aminek köszönhetően igen ellenálló volt a korrózióval szemben. A legnagyobb előnye mégsem ez volt, hanem az, hogy a Föld mágneses mezejét csak elenyésző mértékben módosította, ami jelentősen megnehezítette a felderítését. Ráadásul visszhangmentesítő burkolattal is ellátták, csökkentve a tengeralattjáró által kibocsátott hidroakusztikus jelek erősségét. A gyártók a történelmi orosz városokról elnevezett speciális hajókat – a dupla falak miatt – elsüllyeszthetetlennek gondolták.

Két robbanás

A sebezhetetlenség illúzióját a Kurszk esete ásta alá végérvényesen, ráadásul évekkel a Szovjetunió összeomlása után, az ezredfordulón. Az 1994-ben hadrendbe állított hajó gyártásakor a flotta költségvetése már meglehetősen szűkre volt szabva. A hadfelszerelés legszükségesebb részétől eltekintve mindent elégtelenül szervizeltek, beleértve a kereső és az életmentő berendezéseket is. Ennek ellenére a Kurszkot sikeresen vetették be 1999-ben.

A Kurszk fedélzetét egymást követően két robbanás rázta meg
A Kurszk fedélzetét egymást követően két robbanás rázta meg

Az akciókra a Földközi-tengeren került sor, itt kísérték figyelemmel a koszovói háború során ide érkező amerikai hadihajókat. Ami azonban élesben szerencsésen alakult, azt egyetlen hadgyakorlat felülírta 2000 nyarán az északi Barents-tengeren. A Kurszk fedélzetét egymást követően két robbanás rázta meg, amelyekért – a későbbi jelentések szerint – egy meghibásodott torpedó volt a felelős. A Kurszkot akkor rázta meg az első robbanás, amikor a gyakorlatozó hajóról kilőtték az első – hatástalanított – torpedót.

Hajtóanyagának egy része ugyanis beszivárgott a torpedóvető megrozsdásodott csövébe, majd a sárga- és vörösrézzel reakcióba lépve robbanást okozott. Mivel a tengeralattjáró szellőzőcsatornája nem működött megfelelően, az első robbanás füsttel és lángokkal töltötte meg a hajó többi részét is, beleértve például a parancsnoki hidat. Noha a kapitánynak – a protokoll alapján – a tengeralattjárót a lehető leggyorsabban a felszínre emelő „vészfelszállást” kellett volna elrendelnie, a füst megakadályozta ebben.

Ráadásul csődöt mondott az egyébként automatikusan működő – efféle helyzetek esetén a víz felszínére startoló – vészjelző bója is. A Kurszk végzete az lett, hogy az életmentő eszközt az egy évvel korábbi felderítések során hatástalanították, mert attól tartottak, hogy a nem megfelelően karban tartott bója leleplezi a megfigyelt amerikaiak előtt az oroszok hollétét. A Kurszkot hamarosan egy második robbanás is megrázta.

A hajtóanyag egy része beszivárgott a torpedóvető megrozsdásodott csövébe
A hajtóanyag egy része beszivárgott a torpedóvető megrozsdásodott csövébe

Az észak-európai szeizmológiai mérések szerint utóbbi katasztrófa a tengerfenék közelében érte a hajót, amiből a szakértők később arra következtettek, hogy a Kurszk a tengerfenéknek ütközött, majd a hajótestben megnövekedett hőmérséklet hatására újabb torpedók robbantak fel. Noha a tengeralattjáró reaktora nem sérült meg, menekülésre így sem adódott túl sok lehetőség. A második robbanás hatalmas lyukat ütött a hajótesten, aminek következtében az első öt rekeszben tartózkodók azonnal meghaltak.

A hátsó rekeszekben huszonhárman vészelték át a robbanásokat, ám a jeges sarki vízben nemigen gondolhattak arra, hogy a hajóból kijutva, majd vállalva a mintegy 100 méteres emelkedést, a felszínen lebegve várjanak a mentőalakulatokra. Esélyeiket sokkal inkább abban látták, hogy megvárják, amint a fedélzeti nyílásra rácsatlakozik az őket megtaláló mentőhajó.

Nem derült ki

Soha nem derült ki, hogy meddig maradhattak még életben. Az atomreaktorok automatikus lekapcsolódása után a legénység körül nemcsak a sötétség lett áthatolhatatlan, hanem a hőmérséklet is viharos sebességgel csökkent. Kolesznyikov másodkapitány utolsó bejegyzése szerint „sötét van itt az íráshoz, de megpróbálom vakon. Úgy tűnik nincs esélyünk (…), reméljük, legalább ezt elolvassa valaki.”

Miközben az orosz szakvélemények azt hangsúlyozták, hogy gyorsan meghalhattak, mások rávilágítottak, hogy rengeteg elhasznált szuperoxid-tartalmú – a szén-dioxid elszívására és oxigén kémiai úton való előállítására alkalmas – kémiai patront találtak körülöttük. Ez napokig is életben tarthatta a tengerészeket, ugyanakkor akár a haláluk oka is lehetett. Valamelyik patron ugyanis vízzel érintkezett, ami hirtelen fellobbanó tüzet okozhatott.

Soha nem derült ki, hogy meddig maradhattak még életben
Soha nem derült ki, hogy meddig maradhattak még életben

A hivatalos vizsgálat azt állapította meg, hogy néhány tengerész vízbe merülve túlélhette ugyan az újabb pusztító tüzet, csakhogy a lángok gyorsan felemésztették a maradék oxigént, így az életben maradtak feltehetően megfulladtak. A Kurszk tragédiáját nemcsak az ezredfordulón kísérte jelentős nemzetközi figyelem. Öngyilkos merénylőkről, váratlan tengermélyi ütközésről, titokban a Kurszkon lévő éles torpedókról szóló összeesküvés-elméletek tucatjai is napvilágot láttak.

A legelvetemültebb forgatókönyvek azt sem zárják ki, hogy az orosz kormány a Kurszk legénységének halála fölött szemet hunyva fűzte barátságosabbra viszonyát az Egyesült Államokkal. A homályos részletek kiderítésére mindenesetre csekély esély maradt, mivel a Kurszk kiemelt roncsát – egyesek szerint elővigyázatosságból – megsemmisítették.

Kerékgyártó György
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés
hirdetés

Kiadónk társoldalai

hirdetés