hirdetés
hirdetés

Vállalkozások pszichológiája

Pesszimistán az optimizmusról

Legyünk intuitívak, magabiztosak és optimisták – sugallják szakértő és kevésbé szakértő léleképítők. Részint megalapozottan: hisz a legtöbb kiemelkedő ember éppen ilyen. Csakhogy még többen vannak azok, akik ugyanezen hajlamaik miatt vallanak kudarcot, szenvednek el veszteségeket és okoznak súlyos károkat.

hirdetés

Vagy katasztrófát. A túlzottan optimista tervezés döntéshozásunk általános hibája, de legtöbbször megússzuk annyival, hogy kicsúszunk az időből vagy a költségkeretből. Veszélyes vállalkozások esetén azonban a hatások drámaiak.

Váratlan akadályoztatások sora miatt annak idején a Challenger felbocsátására készülő NASA is folytonos időbeli csúszásokkal küszködött, miközben a kormányzat részéről növekvő nyomás nehezedett rá: ha nem indítják elég gyakran, az űrrepülőgép üzemeltetése nem gazdaságos. Így aztán a Challengert 1986. január végén lőtték fel, s mint ismert, éppen a téli időjárás vált végzetévé: a jobb oldali gyorsítórakéta két szegmense közti tömítőgyűrű a hidegben rugalmatlanná vált és elégtelenül tömített. A gyorsítórakétát gyártó cég már előre jelezte a NASA felé a lehetőséget, a NASA döntéshozói azonban ezt figyelmen kívül hagyták. Példát szolgáltatva arra, hogy az emberi tényező még a mérnökök és tudósok esetében is letérítheti a döntéshozás folyamatát a racionális útról. Egy bizottsági jelentés szerint ugyanis a döntést nem a mérnöki tudás, hanem a PR érdekek irányították.

Maga a NASA is felülbírálta az eredeti döntéshozási eljárást, és úgy vélte, ilyesmi többé nem fordulhat elő. Ám 17 év sikersorozat után, 2003-ban a Columbia űrsikló bal oldali szárnya a kilövés után mindössze 81,9 másodperccel végzetesen megsérült. Ezt valószínűleg egy habdarab okozta, amely a külső üzemanyagtartályról vált le, majd nekicsapódott a szárnynak, és lyukat ütött rajta. A leszállás idején a légkörbe lépéskor forró gáz került a szárny belsejébe, ami szétszakította a fémszerkezetet. 

Challenger űrepülőgép fellövése (forrás: Shutterstock)
Challenger űrepülőgép fellövése (forrás: Shutterstock)

A sérülés már az indítás másnapján látható volt a felvételeken. A mérnökök aggódni kezdtek, s háromszor kérték a NASA illetékeseit, ellenőriztessék, nem mutatkozik-e olyan sérülés, amely veszélyezteti az űrhajósokat. A kéréseket nem teljesítették, mondván, nincs elég bizonyíték, hogy a szigetelőanyag kárt okozhatott volna a gépben. Valójában a habszivacs-leválási probléma nem először fordult elő; s ha ez ennyire általános, az kihatással lehet a következő misszióra is. Ez lehetett az, amibe a NASA nem akart belegondolni: ismét abban a helyzetben volt, hogy több lemaradást már nem engedhet meg. Ugyanakkor Scott Hubbard volt NASA-vezető szerint, ha a problémát időben észreveszik, az első napokban talán még evakuálhatták volna a legénységet. 

A balesetet kivizsgáló bizottság véleménye, hogy az űrsiklót csak kísérleti járműnek lehetett volna tekinteni. Ehelyett a kereskedelmi repülőgéphez hasonlóan kezelték, túlzottan törekedve a költséghatékonyságra és a határidők betartására.

Légvár árak

A túlzott optimizmus speciális esete a tervezési tévedés: az emberek rendkívüli mértékben alulbecsülik projektjeik költségeit és a megvalósításhoz szükséges időt. Sokszor a kezdeti lelkesedés fényében látják a jövőt, abban a hitben, hogy mindvégig egyazon lendülettel dolgoznak majd, és nem jön közbe váratlan esemény. Minél hosszabb távú azonban a terv, annál inkább számolni kell az „ismeretlen ismeretlenekkel”. Elegendő egy költözés, válás, betegség vagy a bürokrácia buktatói, hogy hosszú időszakokon át ne legyen semmi előrehaladás. Bármely terv számtalan módon meghiúsulhat; a váratlan események legtöbbje ugyan túl valószínűtlen, hogy előrevetítsük, de annak már elég nagy a valószínűsége, hogy egy nagyszabású program végrehajtása során valamelyikük bekövetkezzék.

A kormányok és vállalkozások története is hemzseg a tervezési hibáktól. A skót parlament új épületének költségeit eredetileg, 1997-ben 40 millió fontra taksálták, de két évre rá a költségvetés már 109 millióra növekedett. 2001-ben 241 millióra becsülték a végső árat. Többszöri emelkedés után 2004-ben a költség végül 431 millió fontra rúgott.

A skót parlament ülésterme
A skót parlament ülésterme

Egyes területeken rendelkezésre állnak adatok, de senki nem veszi figyelembe őket. A vasútépítők 1969–98 között szinte mindig túlbecsülték a majdani utasok számát – átlagosan 106 százalékkal. A többletköltség pedig átlagosan 45 százalék volt. Mindezt széles körben ismertették, ennek ellenére a szakértői előrejelzések a vizsgált 30 év alatt semmit nem javultak.

Fogyókúra, dohányzás abbahagyása, vállalkozás: ezekben az a közös, hogy az emberek nagyobb része hosszú távon hajlamos feladni, illetve belebukni. Zavartatja-e magát valaki mondjuk egy olyan statisztikától, hogy a fogyózóknak csak 5 százaléka nem hízik vissza? Messze nem. A csodadiétákba, csodaszerekbe vetett hit és a kezdeti gyors fogyás táplálják a saját személyre vonatkozó optimista illúziót. A kutatók szerint másokat illetően sokkal tárgyilagosabban gondolkodunk, és előrejelzéseink is pontosabbak.

Az egyediség „diadala” a statisztikák személytelensége felett az is, amit feltalálóknál és vállalkozóknál láthatunk. A kanadai Feltalálókat Támogató Program elképesztő pontossággal képes felmérni a találmányok kereskedelmi kilátásait. 37 kritérium mentén pontozzák őket, például a költségek, az irántuk való igény becsült alakulása szerint. Az eredmény összesítése egy betű. A D és az E kudarcot jósol, és a találmányok 70 százalékához ezeket írják. S általában nem tévednek: a legalacsonyabb minősítést kapott 411 terv közül csak 5 jutott el a forgalmazásig, de ezek sem lettek sikeresek.

Mit tettek a feltalálók? Felük elállt a tervétől, de a másik felük tovább próbálkozott. Végül átlagosan megduplázták veszteségüket, mielőtt feladták volna. A feltalálók az átlagnépességnél is optimistábbak.

Az optimizmus igen elterjedt, makacs és költséges. Nélküle a vállalkozók sem hinnének abban, hogy a siker 80 százalékban saját erőfeszítésüktől függ. Ez ugyanis illúzió. A siker legalább ennyire fontos tényezői a piaci változások és a konkurencia teljesítménye. A kezdők nem sokat tudnak a konkurenciáról. Csak saját vállalkozásukra gondolnak, arra már nem, hogy mindenki más is ugyanígy gondolkodik. Így aztán több cég lép be a piacra, mint amennyit az jövedelmezően fenn tudna tartani. A vállalkozások átlagos kimenete ezért veszteséges.

Ahogy a kezdők optimistábbak a kelleténél, a befutottak magabiztosabbak. A pozíció, a hírnév és a vagyon vezet ahhoz az állapothoz, amelyet egyes kutatók hatalomkórnak is neveznek. A hatalomtól átitatott elme egyre kevésbé törődik más emberekkel és a tényekkel, s egyre inkább hisz saját tévedhetetlenségében. Minél kevesebb azonban valakiben a kétely, annál inkább kétellyel kell illetnünk állításait és döntéseit.

Felsült szakértők

Philip Tetlock politikai pszichológus professzor (Pennsylvania Egyetem) elhíresült kísérlete még a Reagan-korszakra megy vissza. Azt vizsgálta, mit jósolnak a politikai elemzők a hidegháborúval kapcsolatban. Gyakorlatilag mind további hidegülésre számítottak, és hogy a „gonosz birodalma”, a Szovjetunió csak látszólag veszített gonoszságából. Mindannyian tévedtek. A kiábrándító eredmény arra indította Tetlockot, hogy kiterjessze vizsgálódását. 284 szakértőt, akik politikai-gazdasági trendek elemzéséből és tanácsadásból éltek, arra kért, tegyenek jóslatokat különféle témákban. Újraválasztják-e Busht? Sikerül-e békésen megszüntetni az apartheidet? Kipukkad-e a dotcom-lufi? Három kimenetel valószínűségét kellett megadniuk. Tetlock összesen 82 361 jóslathoz jutott.

Hamar kiviláglott, hogy a hivatásos elemzők, akiket azért fizettek, hogy kezüket a világpolitika ütőerén tartsák, a véletlen szintnél is gyengébben teljesítettek. Legtöbbjüket egy bekötött szemű csimpánz is felülmúlta volna. Még különösebb, hogy az ismert, „sztár” elemzők voltak a legpontatlanabbak a maguk túlzó és túl magabiztos állításaival.

Hogyan ismerhetjük fel az álszakértőket? A nézeteiknek ellentmondó adatokról tudomást sem vesznek, trükköznek, hogy elkerüljék tévedésük beismerését, és nem tanulnak hibáikból. Jó okunk van arra, hogy ne higgyünk az ilyen elemzőknek. Sokszor pedig magunknak sem.

Mi lenne spontán válaszunk erre a kérdésre: egy ütő és egy labda együtt 1 dollár és 10 centbe kerül. Az ütő pontosan 1 dollárral kerül többe, mint a labda. Mennyibe kerül a labda? Daniel Kahneman pszichológus ugyanezt tette fel közgazdasági Nobel-díjának átvételekor a hallgatóságnak.

Kahnemant kitünteti Obama elnök
Kahnemant kitünteti Obama elnök

A feladvány azt példázza, hogy a legtöbb ember agyából automatikusan és meggyőzően ugrik elő a hibás válasz. Kahneman szerint ezt a gyors gondolkodási rendszer produkálja. Ha aztán utánaszámolunk, azt már a lassú gondolkodási rendszerünkkel tesszük. A gyors gondolkodás döntően intuitív, a lassú racionális. A gyors könnyed, a lassú energiaigényes.

Kahneman és korábbi kutatótársa, a mindig humorizáló Amos Tversky élvezettel fedezték fel egyik gondolkodási hibát a másik után – önmagukon. Majd amit találtak, sorra le is tesztelték. Briliáns rendszert építettek fel a gondolkodás esendőségének gondolata köré, különösen ami a gyors, intuitív ítéleteket illeti. 2002-ben kapták közös Nobel-díjukat, Tversky sajnos már csak posztumusz.

Szeretjük megtudni azt, amit már úgyis tudunk. Erre mutat rá egy 2009-es ohiói kísérlet: ha egy esszé összhangban áll véleményünkkel, 36 százalékkal több időt töltünk olvasásával. Aki egyetért velünk, azzal valószínűbben barátkozunk. Olyan adót nézünk, olyan lapokat és portálokat olvasunk, s olyan információkat keresünk a Google-on, amelyek megerősítenek hiedelmeinkben. Ami fenyegeti világlátásunkat, azt kísérletek szerint elfelejtjük, vagy észre sem vesszük. Elménk e trükkje, az úgynevezett megerősítési torzítás hiteti el velünk, hogy a tényekre alapozva alakítottuk ki nézeteinket. Hogyan vethetjük le a szemellenzőt, és fedezhetünk fel általunk már rég nem látott világokat?

Barátkozzunk ellenlábasainkkal!

A híres amerikai pénzügyi újságíró, Michael Lewis – akinek egyik bestselleréből készült a Pénzcsinálók című film Brad Pitt főszereplésével – egyszer ráébredt, milyen közel is él ő Dan Kahnemanhoz. Csupán a hegyre kellett fölmennie, amelynek lábánál lakott. 2011-es találkozásukról írja:

Miután Kahneman 15 percet beszélt arról, milyen rossz is lesz az ő könyve, még deprimálóbb témára váltottunk. Könyvével párhuzamosan egy, az emberi intuícióról szóló íráson is dolgozott – mikor bízhatnak az emberek ösztöneikben, és mikor nem – Gary Kleinnel együtt. Klein történetesen az emberi intuíció erejét hirdető iskola vezetője volt, és nem értett egyet a Kahneman-Tversky szerzőpáros munkásságával. Kahneman elmondta, hogy amilyen gyakran csak tehette, olyan embereket keresett, akik támadták vagy kritizálták; és meggyőzte őket, hogy működjenek együtt. Nemcsak kínozta magát, hanem egyenesen magához hívatta ellenségeit, hogy segítsék az önkínzásban.

„A legtöbb ember, miután elnyeri a Nobel-díjat, csak golfozni akar” – mondja Eldar Shafir princetoni pszichológiaprofesszor. „Danny azzal foglalatoskodik, hogy megpróbálja cáfolni saját elméleteit, amelyekért a díjat kapta.” Az önmagát végtelenül megkérdőjelező szerző azért fizet embereknek, hogy kellemetlen kritikákat írjanak a munkájáról. Ahogy mondja: „az emberek azt hitték, az ostobaságot tanulmányozzuk. De nem. Önmagunkat tanulmányoztuk.”

Jakabffy Éva
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés
hirdetés

Kiadónk társoldalai

hirdetés