hirdetés
hirdetés

Mérnökagy

Hogyan hozzuk meg döntéseinket?

Sakktudásunkat csiszolhatjuk saját korábbi játszmáink elemzésével, de mi a helyzet a táblán kívüli lépésekkel? Racionális agyunk a várható hasznot és kárt tartja szem előtt, érzelmi agyunk a jutalmat és büntetést, morális elménk pedig szeretne korrektül eljárni. Ám miközben odabent vitáik még nagyban zajlanak, mi már réges-rég cselekedtünk. Hogyan lehetséges ez?

hirdetés

Agyunkban villámgyors pályák futnak, amelyeken jóval gyorsabban haladnak végig a külvilágból érkező információk, mint hogy azoknak egyáltalán a tudomására jutnánk. Ráadásul az információk pillanatok alatti kiértékeléséhez tudattalanunk olyan óriási adatbázist használ fel, amelynek tudatosan csak egy kis töredékét lennénk képesek áttekinteni.

Az elfojtott késztetéseket hordozó, magát álomképekben közlő pszichonalitikus tudattalan mellett egyre inkább felfedezik az alkotó és bölcs tudattalant. Az ihletet adót, az intuitívat, majd az információfeldolgozót, a rejtett döntéshozót is. Nyilvánvaló tehát: a tudattalan mérhetetlenül több, mint valaha hitték. Nem csupán a bennünk élő zabolátlan, primitív őslény. Az is. De épp mivel ősi, évmilliók tapasztalatait hordozza arról, mely döntések vezettek sikeres túléléshez és szaporodáshoz. Hisz automatikusan az ezekre hajlamosító gének és agyi jellegzetességek maradtak fenn.

Tudatküszöb alatt

Agyunk, anélkül, hogy tudnánk róla, látnokinak tűnő teljesítményekre képes – ezt mutatja a következő kísérlet. Mathias Pessiglione és Chris Frith neuropszichológusok (College Egyetem, London) azt mondták alanyaiknak, hogy kipróbálhatják magukat egy szerencsejátékban. Az alanyoknak arról kellett sokszor egymás után dönteniük, megnyomnak-e egy gombot, vagy sem. Eközben egy képernyőn három absztrakt szimbólum képét látták, de csak néhány tizedmásodpercig, amely alatt a látvány nem tudatosulhat. A döntésnek minden esetben három kimenetele lehetett: egy font nyereség, egy font veszteség vagy semmi. A kísérletvezetők arra biztatták alanyaikat, hallgassanak intuíciójukra. Azt viszont nem közölték, hogy a második kép mindig tartalmaz egy utalást is: +£1, vagy –£1. Maguk az alanyok sem vették ezt észre. A játék végére azonban átlagosan 7,5 fontot nyertek! Agyuk tudattalanul észlelte az utalást, és felhasználta azt a választáshoz.

A jobb és bal agyfélteke funkciói (Shutterstock)
A jobb és bal agyfélteke funkciói (Shutterstock)

Milyen út vezet a látványtól a döntésig, a tudat megkerülésével? A retinából induló idegek a colliculus nevű agyterülethez vezetnek, innen jutnak tovább a jelek a látókéregbe, ahol tudatosulnak. Csakhogy eközben a colliculustól egy másik pálya is indul. Peter Redgrave (Sheffieldi Egyetem) fedezte fel a colliculus és a fekete állomány közti összeköttetést. A fekete állomány termeli agyunk egyik fő kémiai hírvivőjét, a dopamint, amely főként új, váratlan és jutalmazó ingerek hatására szabadul fel. A colliculus és a fekete állomány közti úton az ingerület átvitele gyorsabb, mint a colliculus és a látókéreg között. Így ősi agyunk még azelőtt kiértékeli a látottakat, hogy azok tudatosulnának.

Evolúciós múltunkban e gyors reflexek segíthettek a préda becserkészésében, s menekíthettek meg a ragadozóktól. Mindebben az agy üss-vagy-fuss reakciókért felelős központja, az amygdala is fő szerepet játszott, egy pillanat alatt áthangolva egész fiziológiánkat, hogy gondolkodás nélkül támadjunk vagy meneküljünk. Mivel evolúciónk nagyrészt veszélyes terepen, élet-halál harcok közepette zajlott, agyunk ma is rendkívül fogékony a provokációkra és a fenyegetésekre, s a végső döntést igen sokszor az amygdala hozza meg.

Indulatbetegek, szorongók, fóbiások, traumatizáltak – együtt véve, a népesség nem kis részét alkotják, s egyaránt amygdalájuk parancsoló, ősi reakcióinak foglyai. De akik nem ilyenek, azok többségén is úrrá lesz az amygdala, amint veszteség vagy visszautasítás lehetősége merül fel.

A kockázat el van vetve?

Harry Markowitz közgazdasági Nobel-emlékdíjas tudós a befektetési portfóliók elméletének atyja. Még az 50-es években kezdte foglalkoztatni a kérdés, hogy megtakarításainak mekkora részét fektesse be a tőzsdén – amit aztán matematikai levezetéssel ki is számított. Így született meg az az egyenlet, amelynek Nobel-díját köszönhette. Amit azonban az egész világ előtt bizonyított, azzal saját magát nem tudta meggyőzni. Ahelyett, hogy egyenlete alapján fektette volna be pénzét, egyenlően osztotta azt meg a kötvények és a részvények között. Hiába tudta az eszével mindenkinél jobban, mi lenne az optimális, érzelmi agya éppen úgy működött, mint bárkié: félt a veszteség kockázatától.

Elveszített összegek, lezuhanó és kigyulladt gépek, vagy pódium, ahol leégve állunk, mert elfelejtettük szövegünket: az ilyen és hasonló képzetek villámgyorsan vezetnek az amygdalába. Katasztrófákról szóló hírek vagy személyes kudarcok után jó ideig nem tudunk felejteni, még akkor sem, ha tudjuk, igen ritka, kivételes eseményekről van szó. A cápa- vagy terrortámadások például messze nem olyan gyakoriak, mint amennyiszer felmerülnek bennünk, szemben a nyugodt tengerparti nyaralásokkal és repülőutakkal. Segíthet, ha passzív hírfogyasztás helyett utánanézünk a statisztikáknak. Alapvetően bölcs érzelmi agyunkat ugyanis megbolondítja a jelen korban rázúduló, túlnyomóan negatív információáradat. Ilyenkor nem hagyatkozhatunk rá, ellenkezőleg, figyelmen kívül kell hagynunk, s ha lehet, értelmünkkel lecsillapítanunk.

Döntő bírók

A tudatos döntéshozás fő területe az előhomloki lebeny, ez az evolúciósan fiatal agyrész, amely életünk során lassan érik be, úgy a húszas éveinkre. Olyasmire képes, amit egyetlen más fajnál sem látunk: elővételezni mások tetteit, és ezek figyelembe vételével dönteni. Az előhomloki lebeny számos más szemponttal is gazdagítja döntéshozásunkat, nélküle nem törődnénk a hosszú távú következményekkel vagy a moralitással. Igaz, így sem mindig. Miért?

Az egyik fő ok, ha előhomloki lebenyünket nem használtuk eleget, a másik ok, ha éppen túlhasználtuk. Az első esetben jellemzően azt tesszük, ami éppen jólesik, vagy ami először eszünkbe jut, s kerüljük a fejtörést. A második esetben önuralmat gyakorlunk és döntéseinket meggondoljuk. Olyan időszakokban, amikor sok vagy nehéz döntést kell hoznunk, egyszer csak beállhat a döntési fáradtság. Meggondolatlanul kezdünk cselekedni és könnyen kijövünk a sodrunkból.

Az előhomloki lebeny tekinthető a gondolkodás és az akaraterő igen energiaigényes szervének is, amely érzékeny az alvás és a tápanyagok hiányára. Bíróknál, akiknek döntések sorát kell meghozniuk, Shai Danziger (Ben Gurion Egyetem, Izrael) és munkatársai több mint 1000 esetet átvizsgálva arra jutottak, hogy a szabadlábra helyezési ítéletek jóval kedvezőbbek, amikor a bírók agya feltehetően frissebb, reggel és ebédszünet után. Fáradtan a bírók szinte minden esetben a számukra biztonságosabb, elutasító ítéletet hozzák.

A hasznos hátfájás

Egyesek azonban még éhség, kimerültség, sőt súlyos stressz idején is tűrhető döntéseket hoznak. Ezt mutatták ki azokról, akik magas EQ-val, vagyis érzelmi intelligenciával rendelkeznek. Jellemző rájuk, hogy jól ismerik és szabályozzák érzéseiket. Azt is kimutatták róluk, hogy el tudnak tekinteni a döntés szempontjából lényegtelen tényezőktől.

Az ún. mérnöki racionalitás más szempontból lehet hasznos a döntésekre nézve. A legtöbb ember nemigen elemzi saját döntéseit, ám a racionális elmék inkább hajlanak erre, akár döntéselemző szoftverrel is. Mivel tárgyilagosak, nem dőlnek a kardjukba, ha utólag kiderül, rosszul döntöttek és változtatniuk kell. Erősségeik főként ott érvényesülnek, ahol a tényezők jól ismertek, és a kimenetelek mérhetők. Kiváló döntéshozók lehetnek szakmájuk mellett a stratégiai játékokban vagy a sportokban. Olyan kérdéseknél viszont, ahol sok az ismeretlen faktor – kiben bízhatok, kit vegyek fel, kit vegyek el – hátrányba kerülnek a cselekvő vagy érzelmi típusokkal szemben. Zavarja őket az információ hiánya, képtelenek elhatározni magukat.

Ha életünket eluralja a döntésképtelenség, és már-már kikötnénk egy kártyajósnál vagy Ji Kinget dobnánk, inkább forduljunk a valódi ősi bölcsességhez, amely ott szunnyad agyunk mélyén. Hogyan ébreszthetjük fel? Főként olyan módszerek elsajátításával, amilyen például az autogén tréning, melyek segítik a saját test jelzéseire való figyelést. Léteznek általános érvényűek, például a szapora pulzus – az, hacsak nem a szerelem jele, veszélyre figyelmeztet, vagy arra, hogy amit tenni készülünk, túl kockázatos. Visszatarthat a rossz döntéstől az is, ha úgy érezzük, hideg futkos a hátunkon, súly alatt görnyedünk, vagy kő van a gyomrunkban.

Nagyobb jártassággal kialakíthatók egyéni jelzéseink is, amilyenekről egyes üzletemberek számolnak be. Soros György mesélte magáról: „Jelentős mértékben támaszkodtam az állati ösztönökre. Amikor még aktívan irányítottam az alapot, hátfájásom volt. Ám az akut fájdalmat jelzésnek fogtam fel: a portfóliómban valami nincs rendben. Ez a fájdalom arra késztetett, hogy rájöjjek a hibára.”

Ha emberek között kell választani, a profi üzletemberek képesek félretenni rokon- vagy ellenszenvüket, és csakis megérzésükre hagyatkoznak. De mitől olyan jók egyesek megérzései? Az érzelmi agy veleszületett, ősi tudása nagyjából eligazít, ki és mi vonzó, félelmetes avagy gyanús. Embertársaink azonban sokszor a felismerhetetlenségig elrejtik valódi szándékaikat és természetüket. Csak azok látnak át rajtuk, akik igen sok emberrel találkoztak már, és első benyomásaikat rendre összevetették a később történtekkel. Minden egyes ilyen kiértékelés hozzásegíti az érzelmi agyat, hogy általános feltételezéseit konkrét tapasztalatokkal támassza alá vagy cáfolja.

Gyorsan és jól dönteni: ez lenne az ideális. Legtöbbünknek megvannak a szükséges hardverei hozzá. De hogy működjenek is, ehhez tapasztalatok tömegére kell szert tennünk. Vagyis szakértővé válnunk. Léteznek azonban olyan területek, amelyeken a szakértelem sajnos nem jelent semmit. S olyan emberek is, akik képzettségük, papírjaik és évtizedes gyakorlatuk dacára sem jobbak bármely laikusnál. Ők, pozíciójuk révén, igen fontos döntéseket hoznak – gyakran senkire sem hallgatva, de sok mindenkit megkárosítva. Hogyan védekezzünk a tekintély e rombolása ellen? Milyen érvelési hibák leplezik le azokat, akik semmi másnak nem szakértői, mint hogy mások előtt szakértőnek tűnjenek? A folytatásból kiderül.

Jakabffy Éva
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés
hirdetés

Kiadónk társoldalai

hirdetés