hirdetés
hirdetés

Tudomány

Egy kudarcba fulladt projekt: az USA hadronütköztetője

Több milliárd dollárba került a félig kész Szupravezető. Az egykori amerikai álom most vegyi hulladékok temetője kehet.

hirdetés

Különös időzítésnek tűnt 1986-ban, hogy éppen az április 26-i csernobili atomkatasztrófa után egy hónappal jelentette be Ronald Reagan amerikai elnök, hogy az USA felépíti a világ legnagyobb részecskegyorsítóját, a Szupravezető Szuper-ütköztetőt (Superconducting Super Collider- SCC) a texasi Waxahachie mellett. A Nobel-díjas Leon Lederman, Dick Teresi és Roy Schwitters fizikusok erőltette projektet egyébként azért karolta fel viszonylag gyorsan a Kongresszus, mert az amerikaiak még a szovjetek és az európaiak előtt akarták megtalálni a világegyetemet alkotó legkisebb részecskét – köztük a Higgs-bozont –, amely magyarázatot adhat az Univerzum keletkezésére.

A tervezési folyamatban oroszlánrészt vállaló austini Texas Egyetem kutatói úgy kalkuláltak, hogy a több előgyorsító után a végleges 20 TeV-es energiára felgyorsult protonnyalábok „biztonságos mozgatása” érdekében, a föld alatt egy 87,1 kilométer hosszú gyűrűt kell majd megépíteni, amelynek költsége a felszíni épületekkel, illetve a részben onnan nyíló 17 aknával együtt több mint 8 milliárd dollárjába fog majd kerülni a tengerentúli adófizetőknek.

A Louis Ianniello irányította, Desertronnak is becézett hadronütköztető építése viszonylag gyorsan haladt. Az első kapavágástól számított 15 hónap alatt szinte az összes felszíni építmény elkészült, ám a költségek ekkor már úgy megugrottak, hogy 1987 nyarára már meghaladták a 4,4 milliárd dollárt, illetve újabb kalkulációk után már úgy nézett ki, hogy a teljes komplexum felépítése és felszerelése meghaladja majd a 13 milliárd dollárt is.

A beruházási költség tetemes növekedése miatt a Kongresszus már 1987 őszén azt javasolta az elnöknek, hogy inkább ne építsék meg az SCC-t. Legfőbb érvük az volt, hogy Washington nem tudja úgy kigazdálkodni a Desertron építési költségét, hogy vele párhuzamosan hasonló mértékű összeggel támogatják a NASA Nemzetközi Űrállomásának kivitelezését. Az emelkedő kiadási tételek ráadásul azért következtek be egy szakhatósági ellenőrzés jelentése szerint, mert mind a fizikusok, mind az Energiaügyi Minisztérium tisztségviselői felelőtlenül és rosszul gazdálkodtak a rájuk bízott összeggel.

A projekt felfüggesztése mögött azonban nemcsak anyagi okokat kell keresni: 1987-ben ugyanis már látható volt, hogy a Szovjetunió pár éven belül vagy átalakul, vagy szétesik, így az amerikai tudomány felsőbbrendűségét bizonyítandó megaberuházásokra már nem volt szükség. Főleg úgy, hogy más, nagyságában és volumenében kisebb tudományos kísérletek finanszírozásával is lehetett ugyanolyan nemzetközi szakmai sikert elérni, mint a texasi hadronütköztető megépítésével.

Tetézte a problémát, hogy bár még folytak Waxahachie alatt a körgyűrű fúrási munkálatai, amikor kiderült, hogy az austini kutatók nem tudják 1,9 kelvinre (-271 Celsius-fokra) lehűteni a szupravezetőket, amely a gyorsító működésének egyik alapfeltétele lett volna. Erre egyébként azért lett volna szükség, mert a szupravezetőknek nagyon alacsony hőmérsékleten nincsen ellenállásuk, vagyis ekkor úgy keringhet bennük az áram és jöhet ezáltal így létre a mágneses tér, hogy ezt a „közeget” nem kell nagydózisú külső energiával pótolniuk, vagy kiegészíteniük a fizikusoknak.

A gyorsító költséghatékony működtetéséhez így lényegében szélsőséges körülményeket kell létrehozniuk a szakembereknek: A csövekben kialakított szinte tökéletes vákuum elérése után, le kell hűteniük a protonnyalábot terelő több ezer, egyenként 14 méter hosszú és 18 tonna súlyú elektromágnest úgy, hogy azok hőmérséklete az abszolút nulla fok közelébe, alig 1,9 kelvin értéken legyenek. Texasban ezt csak 4,5 kelvinre tudták lehűteni a kutatók, ami azt jelentette, hogy a 87,1 kilométer hosszúra tervezett köralagút hossza is kevésnek bizonyult, további 40 kilométert kellett volna még megépíteni a kívánt, nullához közeli hőmérséklet eléréséhez. Ez újabb milliárdok kidobását jelentette. A problémák ellenére azonban az amerikai elnökök nem tágítottak a projekt befejezésétől, a föld alatti körgyűrű tovább épült. A sokadik kongresszusi támadás után végül is 1993. október 31-én írta alá Bill Clinton a projekt felfüggesztéséről szóló elnöki határozatot.

Az addig kiásott 22,5 kilométer hosszú alagutat és a felszíni építményeket 2006-ban vásárolta meg az államtól egy ingatlanokkal spekuláló cég, amelyet 2012-ben továbbjátszott a Magnablend nevű vegyipari vállalatnak. A lakosság tiltakozása ellenére most úgy néz ki, hogy ez a vállalat a veszélyes hulladékait kívánja majd tárolni az egykor hadronütköztetőnek szánt körgyűrűben.

Jamrik Levente
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés
hirdetés
hirdetés