hirdetés
hirdetés

Művelt Mérnök

Az U-505 tengeralattjáró titka

A német flotta legszerencsétlenebb sorsú tengeralattjárója a chicagói múzeum egyik fő büszkesége.

hirdetés

A Harmadik Birodalom tengeralattjárói közül a mai napig kiemelkedő szerepet tölt be szerencsétlenség-sorozatával a hamburgi Deutsche Werft gyárban 1940-ben felavatott U-505-ös típusú, nagy hatótávolságú víz alatti fémszivar. A 22 torpedóval felszerelt, a felszínen 1032 tonna, lemerülve 1152 tonna vízkiszorítású tengeralattjáró 76,6 méter hosszú, 6,5 méter széles és 9,4 méter magas volt. Mivel a hajó bázisát a franciaországi Lorientben jelölte ki a Kriegsmarine, a hajót leginkább a Brit-szigetek, a Nyugat-afrikai partok és a Karib-tenger közelében vetették be. Ettől függetlenül az U-505-ös első útjára Axel-Olaf Loewe korvettkapitány parancsnoksága alatt 1941. május 25-én Kiel vizein került sor.

A hajó 12 járőrözése alatt nyolc kereskedelmi hajót és egy vitorlást süllyesztett el. Az összesen 44 962 tonnát kitevő tengerjárók közül három amerikai (West Irmo, Sea Thrush, Thomas McKean), két brit (Benmohr, Ocean Justice), egy norvég (Sydhav), egy holland (Alphacca) és egy kolumbiai (Urious) hajó volt. Mivel a Roamar nevű vitorlást főleg kolumbiai diplomaták használták, a vízi jármű elsüllyesztése elegendő ok volt Bogotának ahhoz, hogy hadat üzenjen Németországnak.

Szintén meghatározó pont volt a tengeralattjáró életében, amikor Trinidad közelében a brit Királyi Légierő egyik Lockheed Hudson típusú tengeri repülőgépe meglepte a felszínen tartózkodó U-boot-ot, amelyre egy 110 kilós bombát dobott le. Bár a robbanás azonnal megölt egy tisztet és súlyosan megrongálta a parancsnoki tornyot, egy srapnel eltalálta a bombázót is, amelynek következtében az belezuhant az óceánba. A zuhanást és a becsapódást nem élték túl az angolok. Az U-505-ös lorienti nagyjavítása után a hajó sikersorozata megfeneklett.

1943. július 14-én például a tengeralattjáró több mint 30 órán keresztül volt kénytelen heves tűzpárbajt vívni három brit rombolóval, amelynek az lett a vége, hogy a németeknek ismét sürgősen vissza kellett térniük Franciaországba egy újabb nagyjavításra. A hajó további négy megbízatása sem járt sikerrel a hajót javító francia dokkmunkások számtalan szabotázsakciója (elektromos vezetékek elvágása, lyukak fúrása az üzemanyagtartályban, hibás hegesztések) miatt. Tetézte a problémákat, hogy a tízedik atlanti misszión, miután a tengeralattjáró tisztikara 1943. október 24-én észrevette, hogy az Azori-szigetektől keletre egy tucat angol romboló járőrözik, szokatlanul hosszú időre kénytelenek voltak a tenger fenekén maradni.

Ez a csaknem egy hétig tartó víz alatti várakozás teljesen felőrölte Peter Zschech kapitány idegeit, aki a stressz, a várakozás, és a friss levegő hiánya miatt a parancsnoki hídon fejbe lőtte magát. Bár Paul Meyer elsőtiszt gyorsan átvette a parancsnokságot, és azonnali ellentámadások mellett sikeresen visszairányította a hajót a kikötőbe, a Kriegsmarine-tól sohasem kapott kitüntetést, csupán „mentesítették minden felelősség vádja alól.” Érdemes itt megjegyezni, hogy Zschech volt a világon az első és eddigi ismereteink szerint az utolsó olyan tengeralattjárós, aki úgy lett öngyilkos a víz alatt, hogy hajója közben egy ütközetben vett részt.

Ám az U-505-ös nem ezek a tények miatt vonult be a világtörténelembe. A már Harald Lange kapitány irányította tengeralattjárót ugyanis az amerikai haditengerészet a dekódolt német üzenetek alapján bemérte, majd a Task Group kötelékébe tartozó Hunter-Killer csoport 1944. június 4-én úgy ütött rajta, hogy a súlyosan megsérült német fémszivar már nem tudott lemerülni és elmenekülni. Rövid felszíni tűzharc után az amerikaiak (főleg Albert David, Arthur W. Knispel és Stanley E. Wdowiak) elfoglalták a tengeralattjárót, majd az U-505-öst a jenkik bevontatták a bermudai Port Royal Bay-be.

A katonai akció azért számított óriási sikernek a szövetségesek körében, mert egyrészt az amerikai haditengerészet az 1812-es háború óta először tudott úgy elfogni egy ellenséges hajót a tengeren, hogy az ütközet során csak egy ember halt meg és 58 hadifoglyot ejtettek, másrészt pedig mert megszerezték az Enigma nevű rejtjelezőt és az ehhez kapcsolódó kódkönyvet, ami lehetőséget adott arra, hogy feltárják a német kódokat és a Kriegsmarine hajóinak koordinátáit.

Az amerikaiak az U-505-ös legénységét a louisianai Camp Ruston-ba internálták. Hogy Berlin ne fogjon gyanút, Washington egészen a háború végéig azt az illúziót keltette, hogy az U-505-ös elsüllyedt az összecsapás következtében, holott a tengeralattjáró USS Nemo néven már a szövetségesek vizsgálódásának középpontjában állt. A német tengeralattjáró jelenleg a chicagói Tudományi és Ipari Múzeum egyik fő attrakciója.

Jamrik Levente
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés
hirdetés

Kiadónk társoldalai

hirdetés