hirdetés
hirdetés

Díjaztunk

Pályán

Interjú az év fiatal fejlesztőmérnökével

Mi választja el a profi labdarúgó karriert a mérnöki pályától? Egy döntés. Tényleg ilyen egyszerű lenne? Az év fiatal fejlesztőmérnöke díjunkat 2010-ben elnyerő Orbán Attila szerint nem, de nála mégis így hozta az élet. A Bosch Rexroth Kft. mindössze 30. életévében járó projektvezetőjét az elismerés kapcsán kérdeztük a mérnöki hivatás komoly és annak tűnő dolgairól.

hirdetés

Amikor egy kissrác szétszed egy régi rádiót, vagy a NASA által is irigyelt űrsiklót épít játékkockákból, illetve bármiből, ami a keze ügyébe kerül, akkor a felnőttek azt mondják: ebből a gyerekből mérnök lesz. Volt hasonló élménye?

Ami a szétszedést illeti, igen. A szülői ház padlásán sok kiszuperált dolog a kezem ügyébe került, amit nagy érdeklődéssel boncolgattam. A régi rádiók mellett különösen az órák keltették fel a figyelmemet, amelyek darabokra szedésében már komolyabb eredményeket is fel tudtam mutatni: egyiket-másikat nemcsak szét-, de összeszerelni is sikerült olykor. Mindenesetre elmondhatjuk, hogy már akkor vonzó volt számomra a műszaki világ, legalábbis az a szelete, amellyel kapcsolatba kerülhettem.

A mérnöki munkának az az értelme, hogy létrehozunk valamit, valamilyen értéket, amely addig nem létezett
A mérnöki munkának az az értelme, hogy létrehozunk valamit, amely addig nem létezett

Érdeklődésem – úgy tűnik – fantáziával is párosult, mert nemrég általános iskolai „műveim” és emlékeim között kutatva, ráakadtam egy korabeli rajzomra, amely egy komplett autógyári szerelősort ábrázol. Megmosolyogtatott a felismerés, hogy ma is hasonló dolgokat rajzolok, megjegyezem, azért nagyobb részletességgel… A keresgélés során előkerült egy másik rajz is. Ezen egy olyan kéziszerszám látható, amely egyszerre flex, fúrógép és dekopírfűrész is.

Akkor valószínűleg még nem voltam tisztában azzal, hogy a multifunkcionalitás és a kereskedelmi érdek néha ellentétes is lehet. Sőt, nem csak ezzel nem voltam tisztában, hanem azzal sem, hogy szakács, vagyis vendéglátós legyek, vagy műszaki vonalon folytassam. Mindkettő vonzott, de végül is a technika iránti érdeklődés felülkerekedett.

Ebben az életszakaszban ennyire tudatosan választ az ember, például a későbbi hasznosság szempontját vizsgálva?

Nem, semmiképpen. Orientáció kialakulhat, de nagyon kevés kivételtől eltekintve, jóformán senki nem lát még előre, ezért itt óriási a szülői felelősség.

Volt olyan példaképe, aki a műszaki világ felé terelte az érdeklődését?

Hát, a poszter korszakban inkább Klinsmann, mint Einstein képe lógott a falamon, de valódi példaképként, azt hiszem, édesapám és nagyapám szolgáltak. Igazi ezermesterek, akik a szerszámkészítéstől a házépítésig mindent meg tudtak oldani önerőből. A minta, amit láthattam, tapasztalhattam, azt nevelte belém, hogyha problémával kerülök szembe, az azért van, hogy megoldjam, nem pedig azért, hogy kihátráljak, vagy mással végeztessem el a feladatot. Ez utóbbira financiális háttér sem volt, így a kényszer szülte a leleményességet. Azt hiszem, ez beépül az emberi jellembe, tehát – ha sablonosnak hangzik is – a szülői minta sokat számít.

A pályaválasztás iránya ezek szerint egyértelmű volt.

Szeretem, ha egy feladat tényleges kihívást jelent
Szeretem, ha egy feladat tényleges kihívást jelent
Igen, legalábbis a jelenlegi távlatból nézve. A Kolos Richárd Fővárosi Gyakorló Műszaki Szakközépiskola és Szakiskolában tanultam. Jó iskola volt, jó tanárokkal. Ennek ellenére az első két esztendőt inkább nyűgnek éreztem, sőt, egy alkalommal közel álltam a bukáshoz fizikából. Az iskolaidő felezővonalától azonban megfordult a tendencia, és egyre jobban érdekeltek a műszaki tantárgyak, ez pedig jó hajtóerő volt a tanuláshoz.

A második osztály végén választanom kellett, hogy villamos vagy gépész szakirányon folytassam. A villamost jelöltem meg, de a tanári rendezőelv győzött, és a gépész szakirányon kellett továbbmennem. Az ebben döntő tanár talán nem is gondolta, hogy ezzel az önkényes lépéssel jelentős hatással lesz életem további részére. Egyszóval: nem bántam meg. Mai fejjel úgy érzem: amit mi, gépészek csinálunk, az számomra kézzelfoghatóbb, láthatóbb.

A villamos területen több mögöttes gondolattal dolgoznak a szakemberek, más típusú szellemi koncentrációt igényel a villamosmérnöki pálya, mint ami részemről adott vagy vágyott volt. A középiskolában maradtam 5. évfolyamon is, a tanulmányok befejeztével pedig mechanikai műszerész, illetve finommechanikai és automatizálási technikus képesítést szereztem.

A szakma csábító lehetőségeket nyit: szakemberínség van, munkába lehet állni, pénzt lehet keresni. Merre vezetett tovább az út?

Visszaemlékezve, ez egy hármas útelágazás volt. Az egyik választási lehetőség a munkába állás lett volna, de akkor még egyértelműen úgy éreztem, hogy több tudásra vágyom. A másik értelemszerűen a továbbtanulás volt, ezt az utat azonban egy harmadik is keresztezte: a futball. A középiskola évei alatt az NB II-ben korosztályos labdarúgó voltam, így a sportkarrier is nyitott volt számomra. Végül úgy döntöttem, hogy a főiskola és a profi futball életmód nem zárja ki egymást.

A kihívásokat akarni kell legyőzni
A kihívásokat akarni kell legyőzni
Az edzések számát heti négyről kettőre csökkentettem, de még így is sokszor előfordult, hogy a gyepen különcnek tartottak, amiért tanulok, a főiskolát pedig nem tudtam teljes erőbedobással végezni, mert a pályán vagyok. Ennek folyományaként nehéz döntés elé kerültem: egyik karrierrel fel kellett hagynom. A mérnöki pálya végül legyőzte a futballt, legalábbis azt a szándékot, hogy hivatásosként rúgjam a labdát. A Műegyetem gépészmérnöki karának főiskolai szakán mechatronikai szakirányon tanultam, illetve végeztem 2003-ban.

Ezután újra elkezdhettem volna dolgozni, de sok helyről azt hallottam, hogy az iparban az egyetemi diploma a főiskolai szintűnél elfogadottabb, megbecsültebb, és ez a bérezésben is megmutatkozik. Így ismét a továbbtanulás mellett döntöttem, és a Műegyetem kiegészítő egyetemi képzése keretében gyártásautomatizálást és gépészeti informatikát hallgattam. Ez utóbbi szó talán jól tükrözi a képzés jellegét, mert bár az oktatói kar nagyon segítőkész és ösztönző, de maga az oktatás nem a legkorszerűbb volt.

Akkoriban például egy 70-es évekbeli, működésképtelen gyártócellán próbálták demonstrálni, pontosabban szóban elmagyarázni, mit is jelent a gyártásautomatizálás. Mi pedig hallgattuk, bár már akkor gyanítottuk, hogy az iparban valószínűleg nem ezt a műszaki színvonalat láthatjuk majd viszont.

Az interjú teljes terjedelemben a Gyártástrend Magazin 2011. január-februári számában olvasható. 

Szabó Márton
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
Pályán
hirdetés
hirdetés
hirdetés

Kiadónk társoldalai

hirdetés