hirdetés
hirdetés

Feltalálók

Mozgókép a Lumiére fivérek előtt

A mozgókép játéknak indult, mégis hosszas optikai kísérletek sorát igényelte. Ezeket viták, olykor tragédiák kísérték. Muybridge és a többiek sokat dolgoztak a Lumiére fivérek előtt. 

hirdetés

Az agy csodálatos módon néhány pillanatig megőrzi a kép látványát azután is, hogy az eltűnik. A látási perzisztencia teszi lehetővé, hogy a mozgás szakaszait egységes folyamatként lássuk.

 Vakító kísérletek

Joseph Plateau belga fizikus a 19. század elején felismerte, hogy a gyors egymásutánban következő képek egy ideig továbbvibrálnak a szem retináján. Fia szórakoztatására állított össze 1829-ben egy különös játékot: képeket rajzolt körbe egy korongra, s a képek közé keskeny réseket vágott. A korongot megforgatva és a réseken át a szemben álló tükörbe nézve a figurák életre keltek.

Fantaszkóp
Fantaszkóp
Plateau 1834-től Fantazmaszkóp, majd rövidítve Fantaszkóp néven hozta forgalomba Londonban első készletét hat koronggal, rajtuk saját rajzaival. Mivel a játék óriási sikert aratott, újabb sorozatok készültek, és a képsorokat a kor divatos művészei rajzolták meg. Ám optikai kísérletei során Plateau olyan sokszor nézett hosszan a napba, hogy végül megvakult.

A balsorsú Plateau-val egy időben a bécsi Simon von Stampfer matematikus hasonló szerkezetet talált fel, de sztroboszkópjához már nem kellett tükör. Két korongot erősített egy tengelyre, az egyiken voltak a rajzolt figurák, a másikon a rések. A két korongot ellentétes irányban forgatta, így sebességük a szemhez viszonyítva összeadódott. Mivel ez lerövidítette a szemlélés idejét, a mozgás illúziója pedig még meggyőzőbbé vált.

1833-ban ő is piacra dobta első hat sztroboszkópikus korongját. Plateau és Stampfer között vita robbant ki arról, ki találta fel elsőként a mozgó képet – mindkét tudós magának követelte az elsőnek kijáró elismerést. Ma általában elfogadják, hogy egymástól függetlenül egy időben jöttek rá az álló kép megmozdításának megoldására, mégis Plateau nevét ismerik jobban.

Szinte egy időben Plateau-val és Stampferrel William George Horner is bemutatta 1834-ben a maga mozgó képét. A Zoetrópot, amit Daedalumnak nevezett el a görög mitológiai alak, Daidalosz után, a nagyközönség csak Ördögszekérnek nevezte.

A felül nyitott, alul korongon forgó henger belső oldalára egy mozgó képsor különböző fázisait rajzolta fel, ezek közé réseket vágott. Ezeken belesve a megforgatott henger belsejében életre kelt a rajz. Az Ördögszekér előnye az volt, hogy többen is élvezhették egyszerre a látványt. A találmány azonban nem aratott sikert. Milton Bradley tehát módosított a szerkezeten, és a rajzos lapot könnyen kicserélhetővé tette. Végül William F. Lincoln szabadalmaztatta és vezette be a piacra a továbbmódosított kereket, ami igazi közönségsiker lett.

Praxinoszkóp: színház és vetítő

Emile Reynaud 1877-ben szabadalmaztatta az úgynevezett praxinoszkópot, amiben a rajzolt papírcsík képét egy tükörből látjuk. A henger fala alacsonyabb, nincsenek rajta nyílások, a dob belső oldalába kell betenni a rajzos papírcsíkot, aminek minden képfázisa a belső tengely köré sokszögben elhelyezett egy-egy tükörlapban látszik. A tükör és a rajzok egyszerre forognak körbe, a néző ugyan mindig más tükörbe pillant forgás közben, mégis mozgó egységként érzékeli a látványt. Ez az eszköz a korábbi akadozó mozgású képsorokkal szemben folyamatos mozgást érzékeltetett. A hatás kedvéért Reynaud a forgatótengely tetejére színes ernyős gyertyatartót is elhelyezett, ami jobban megvilágította a képeket, s ez tovább javította az összhatást.

Praxinoszkóp-színház
Praxinoszkóp-színház

Reynaud azonban itt nem állt meg. 1879-ben jelent meg praxinoszkóp-színháza, ahol a mozgó jelenetek színházi díszletben játszódtak. A díszletet a játékdoboz felnyitható tetejében helyezte el, ez előtt állt a forgó dob. A néző a mozgó jelenetet a háttérben látható tájban látta. A színházat hamarosan követte az újabb találmány, a praxinoszkóp-vetítő, amely ki is vetítette a díszletet és a mozgó képet. Egy dupla laterna magica (egy lámpa és egy lencse segítségével az üveglapokra festett képeket ki lehet vetíteni) egyik fénynyalábjával egy állóképet vetített, a másik fénynyalábbal pedig az üveglapra festett praxinoszkóp-képsort világította meg. A tükrökben visszavert képsor így a falon vagy vásznon futott, vagyis egyszerre jelent meg az állókép és benne a mozgó figura. Ám a dob mérete miatt a mozgó képek csak rövid jelenetek lehettek. A fordulatot a megfelelő technika megtalálásához a legenda szerint egy fogadás hozta el.

Leland Stanford amerikai politikus-üzletember tétet tett arra, hogy vágta közben a ló mind a négy lába a levegőben van. Valószínűbb persze, hogy Stanfordot azért érdekelte a lovak mozgása, mert versenylótenyésztéssel is akart foglalkozni. Akárhogy is volt, annyi bizonyos, hogy 1872-ben 25 000 dollárt adott Eadweard J. Muybridge fotográfusnak arra, hogy készítsen olyan fotót, ami alátámasztja véleményét. Azonban a kezdeti próbálkozások sikertelenek voltak: a felvételekhez használt nedves kollódiumos lemez és a fényképezőgép zárjának sebessége nem volt alkalmas a célra.

Öt év kísérletezés után, 1877-ben egy lóversenypályán Muybridge-nek sikerült Stanford lovának mozgásáról olyan fotósorozatot készítenie, amelynek egyik felvételen a ló mind a négy lába a levegőben van – ám a képet sokan nem találták meggyőzőnek, ezért Muybridge új technikát fejlesztett ki. 1878 júniusában a Palo Alto-i lóversenypálya szélén 24 kamerát állított fel, a pálya másik oldalára fehér hátteret tett, a pályára merőlegesen pedig egy drótot feszített ki: amikor a ló áthaladt, átszakította azt és a kioldók működésbe léptek.

Muybridge fotósorozata a vágtázó lóról
Muybridge fotósorozata a vágtázó lóról

A Stanford lováról, Sallie Gardnerről készült fotósorozat kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a ló vágtája közben van olyan pillanat, amikor egyik lába sem éri a talajt. A fotográfus azonban nem tudta a mozgást folyamatként bemutatni, ekkor Horner, illetve Stampfer zoetrópjából és a sztroboszkópból kifejlesztette a maga zoopraxiszkópját. A készülékben a másodperc századrésze alatt készített pillanatfelvételek pótolták a rajzokat, a mozgó képeket a forgódob közepén elhelyezett tükörben lehetett látni. Ezt a mozgóképet tekintik a némafilmek előfutárának.

 Ki a világ első filmfőszereplője?

A francia Étienne-Jules Marey 1888-ban alkalmazott először tekercsfilmet és az azt továbbító szerkezetet, ő volt az első, aki mozgófénykép-felvételeket készített. A tekercsfilm tette lehetővé, hogy korlátlan számú felvételt készíthessenek.

Muybridge és Marey eredményei felkeltették Edison érdeklődését is. William K. L. Dicksonnal elkészítette 1889-ben vagy 1890-ben a kinetoszkópot, az első mozgóképek levetítésére alkalmas eszközt, amit azóta – a kinetográffal együtt – az első filmfelvevő- és lejátszógépnek tartanak. Ezzel le is forgatták az első filmjüket, ami mindössze 56 másodperces volt és egy laborost ábrázolt, aki a kamera előtt ugrabugrált.

A szakértők legnagyobb bánatára azonban eddig nem sikerült kideríteni, ki volt a film főszereplője. Vannak, akik úgy vélik, a filmecske 1889 júniusában készült John Ott „főszereplésével”, mások amellett érvelnek, hogy 1890 novemberében vették fel G. Sacco Albanese ugrabugrálásával.

Juhari Zsuzsanna
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés
hirdetés

Kiadónk társoldalai

hirdetés