hirdetés
hirdetés

Művelt Mérnök

Egy különleges tengeralattjáró története

A tengeralattjárók komoly harceszközként alig 100 éve jelentek csak meg a világtörténelem színpadán, és – ahogy az a gyorsan elterjedő találmányoknál lenni szokott – hamar megszülettek a különleges példányok, amelyek aztán vagy sikeresek lettek, vagy nem. Cikkünkben egy olyan tengeralattjáróval foglalkozunk, amely úgy lett sikeres, hogy közben nem is lett az. Az I. világháborús brit M-osztály kalandjai következnek.

hirdetés

Az I. világháborút – egyéb szomorú jellemzői mellett – az első tengeralattjáró-háborúként is szokták emlegetni. Ugyan a búvárhajók már 1914 előtt sem voltak ismeretlenek (elvétve már a 10 évvel korábbi orosz-japán háborúban is előfordultak), ebben a konfliktusban mutatkozott meg igazán, mire is képesek a nagy csatahajókhoz képest kicsi, mindössze néhány száz tonnás szerkezetek.

Tengeralattjárók a I. világháború előtt

A XX. század elején kialakult, és egészen az atom-tengeralattjárók elterjedéséig a tengeralattjárók a következőképpen működtek: a dugattyús belső égésű motorok (a korai időkben gázmotor, később benzin-, ill. petróleummotor, még később pedig dízelmotor) áramfejlesztőkkel egybeépített villanymotorokat (ún. motordinamókat) hajtottak, a villamos gépek pedig a hajócsavarokat forgatták. A dinamók nemcsak a motorokat tudták meghajtani, hanem a fedélzeti akkumulátorokat is lehetett velük tölteni. Ha a tengeralattjáró a víz alatt tartózkodott, az akkukban tárolt árammal haladt. A felszínen a dízelmotor közvetlenül forgatta a hajócsavarokat, vagy a dinamókon keresztül az akkumulátorokat töltötte.

Az első világháborús tengeralattjárók egy akkutöltettel nem sokáig (néhány óráig) tudtak a víz alatt haladni. A belső égésű motorok fejlődésével, illetve a méretek növekedésével hamarosan nagyon komoly fegyverré nőtte ki magát a tengeralattjáró. Az atommeghajtás megjelenése ugyan szinte teljesen kiszorította a hagyományos gépekkel hajtott tengeralattjárókat, a mai napig számos dízel-tengeralattjárót tartanak üzemben.

A tengeralattjárók fegyverzete már az I. világháború előtt sem csak a mindenki által ismert torpedókból állt. A robbanótesteken kívül általában legalább egy géppuska és egy kisméretű fedélzeti ágyú is helyet kapott a fedélzeten. Ennek oka egyszerű volt: a korai torpedók nem voltak éppenséggel megbízható szerkezetek. Gyakori volt a meghibásodás, amikor nem robbantak, nem jutottak elég messzire, vagy éppenséggel el sem indultak, legrosszabb esetben pedig magát a tengeralattjárót robbantották fel.

A korai torpedók ráadásul nem is voltak különösebben erősek, nagy szerencse kellett ahhoz, hogy egy komoly hadihajót el tudjanak süllyeszteni (utóbbiakra persze sok híres-hírhedt példa akad). Egyebek mellett a fenti hátrányok sarkallták a brit haditengerészetet arra, hogy a mai cikkben bemutatott furcsa tengeralattjárót megépítse.

A víz alatti csatahajók – a brit M-osztály

Már javában tartott a korlátozott tengeralattjáró háború, amikor 1916 májusában a brit haditengerészet egy minden addiginál szokatlanabb tengeralattjáró-típust rendelt meg. Ez lett az M-osztály. Az új járművek egy korábbi tengeralattjáró-osztály, a szintén meglehetősen furcsa, (és a korhoz képest meglehetősen hatalmas) gőzturbinás meghajtású K-osztály terveinek továbbfejlesztéséből születtek meg.

A Holland-1 nevű korai tengeralattjáró volt az első komoly víz alatti jármű. Már az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban is szolgált. Meghajtásáról egy 160 lóerős benzinmotor gondoskodott.
A Holland-1 nevű korai tengeralattjáró volt az első komoly víz alatti jármű. Már az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban is szolgált. Meghajtásáról egy 160 lóerős benzinmotor gondoskodott.

A K-osztály iszonyatos melléfogás volt (a rossznyelvek szerint nevében levő „K” a „katasztrófa” szót jelentette), hibáinak felsorolásához egy külön cikk is kevés lenne. Ezt fejlesztették tovább, persze a legnagyobb hibának bizonyuló gőzturbinás meghajtást elhagyták. Az M-osztály első két tagja, az M1 és az M2 két korábbi K-osztályos tengeralattjáróból épült meg.

Az M-osztály a szokványos dízel-elektromos meghajtással készült, működése megegyezett a már a fentebb leírtakkal. A tengeralattjárókat 2 darab 1200 lóerős V12-es négyütemű Vickers-gyártmányú dízelmotor hajtotta; mindkét főgéphez két darab 400 lóerős egyenáramú villanymotor tartozott, ezek pedig egy-egy 178 centi átmérőjű háromlevelű hajócsavart forgattak. Az M-osztály a felszínen akár 15 csomós sebességre is képes volt, és 8300 kilométert tudott megtenni (10 csomós sebesség mellett).

A víz alatt csak 9 csomóval tudott haladni (ez nem volt rossz a korban), és 180 kilométer volt a hatótávolsága (2 csomó mellett), a fedélzeten elhelyezett 336 cellás ólom-sav akkumulátornak köszönhetően. Legnagyobb merülési mélysége 60 méter volt, de egy alkalommal az M2-es (véletlenül) 73 méterre is lemerült károsodás nélkül. Az I. világháborús társaihoz képest hatalmas méretek (93 méteres hossz, 2000 tonnás vízkiszorítás) már önmagukban is különleges járműosztállyá tették az M-et, de az igazi kuriózum a tengeralattjárók beépített fegyverzete volt, amely felülmúlt minden addigi elképzelést.

Az M1-es
Az M1-es

Az M-osztályt ugyanis a szokványos 3-4 hüvelykes (7-10 cm) fedélzeti egységek helyett egy hatalmas, csatahajókról származó, nem kevesebb, mint 12 hüvelykes, azaz 30,5 centi átmérőjű ágyúval szerelték fel! Soha azelőtt nem alkalmaztak ekkora ágyúkat tengeralattjárók esetén. A lövegek egyébként az 1890-es években épült Formidable-osztályú pre-dreadnought csatahajókon szolgálatot teljesítő Mark IX-esek voltak; a tengeralattjáró 50 darab 12 hüvelykes lövedéket tudott felvenni.

Ezek a hatalmas ágyúk elméletileg jobbak voltak, mint a szokványos torpedók, ugyanis azok a komoly csatahajókat nehezen tudták elsüllyeszteni, 1000 méteres távolság felett pedig nagy eséllyel el sem találták őket. A 12 hüvelykes ágyúkkal ennél sokkal nagyobb távolságról is komoly sérülést lehetett okozni még egy vastag páncélzattal ellátott hajónak is, ráadásul sokkal könnyebb volt célozni. A hajó ráadásul sokkal több lövedéket vihetett. Ennek ellenére az M-osztályt tagjait négy hagyományos torpedóvető-csővel is felszerelték, illetve egy 3 hüvelykes légvédelmi ágyút is kaptak.

Persze a valóságban nem volt ilyen egyszerű a helyzet. A „nagyágyúk” teljesen új támadási manővereket követeltek meg. A tengeralattjárónak egy lövéshez szinte teljesen fel kellett jönnie a felszínre, azaz nem támadhatott „lesből”, mint a torpedók esetén. Mivel a víz alatt nem dolgozhattak a töltőkezelők, a lövedék betöltése csak ekkor kezdődhetett meg, miközben a naszád már teljesen láthatóvá vált az ellenség számára. Az ágyú elsütése után azonnal elkezdtek merülni, de ez – az M-osztály hatalmas mérete miatt – majdnem 1 percig is eltartott, azaz egy támadáshoz a tengeralattjárónak hosszú percekig a felszínen kellett maradnia.

Ha lemerült, természetesen újratölteni már nem lehetett, így hiába volt olyan sok lövedék a fedélzeten, az M-osztály tulajdonképpen „egylövetű” volt. A nehéz lövegtorony miatt ráadásul a felszínen való manőverezés is nehéznek bizonyult, mivel a járművek „fejnehezek” voltak, könnyen borultak. Nem véletlen, hogy a hatalmas ágyúkat hamarosan leszerelték róluk.

Az M-osztály szolgálata

Noha ezek a tengeralattjárók alapvetően az I. világháború szülöttei, a négytagúra tervezett osztály egyetlen tagja sem vett részt éles bevetésen, sőt, az 1918. novemberi német fegyverletétel idejére egyedül az M1-es készült el. Az M-osztály megépítését egyébként a korábban megjelent, 150 milliméteres ágyúkkal felszerelt német „U-kreuzer”-ek (tengeralatti cirkálók) miatt tartották indokoltnak.

Az M2-es repülőgép-hordozó tengeralattjáróként, ágyú nélkül. A képen látható a hidroplán és az indítására szolgáló hidraulikus katapult is.
Az M2-es repülőgép-hordozó tengeralattjáróként, ágyú nélkül. A képen látható a hidroplán és az indítására szolgáló hidraulikus katapult is.

Az egyik ok, amiért végül a hatalmas járműveket nem vetették be a németek ellen, is részben erre vezethető vissza: nem akartak tengeralattjáró-fegyverkezési versenyt elindítani, féltek attól, hogy a németek lemásolják az M-osztályt, vagy (ne adj isten) egy még nagyobb példánnyal állnak elő. Emiatt, illetve a fentebb már leírt lassú tűzgyorsaság okán az M-osztályt nem igazán tengeri ütközetre, inkább egyfajta „tengeralatti ostromgépnek” szánták, amellyel parti célpontokat lehet támadni. A világháború befejezése miatt az M2-es és az M3-ast csak 1920-ban fejezték be, az M4-est pedig még elkészülte előtt szétbontották.

A háború után viszont nem sok hasznát vették a különleges tengeralattjáróknak, így a 20-as években átépítették őket. Az M3-as példányról a 20-as évek végén leszerelték az ágyút, és átalakították repülőgép-hordozó tengeralattjáróvá. A fedélzeten egy kicsi Parnell Peto típusú felderítő hidroplán fért el, illetve a korábbi ágyú helyén egy hidraulikus katapultot alakítottak ki.

A repülőgép felkészítése és indítása, illetve az ezt követő lemerülés mindössze 5 percet vett igénybe, azaz ha úgy vesszük, ennyi idő alatt nyoma sem maradt se a repülőgépnek, se hordozójárműnek, amely ellenséges területeken sokat jelentett. 1932. január 26-án azonban egy indítás követően a tengeralattjárón levő „hangárajtót” elfelejtették bezárni, az M3-as megtelt vízzel, és elsüllyedt.

A hidroplán „hangárja”. 1932-ben véletlenül nyitva felejtették, ez a gondatlanság pedig a tengeralattjáró (és vele együtt az összes fedélzeten tartózkodó személy) vesztét okozta.
A hidroplán „hangárja”. 1932-ben véletlenül nyitva felejtették, ez a gondatlanság pedig a tengeralattjáró (és vele együtt az összes fedélzeten tartózkodó személy) vesztét okozta.

Az M1-es még ennél is szerencsétlenebbül járt, 1925. október 25-én véletlenül legázolta az SS Vidal nevű teherhajó. A szerencsétlenséget a tengeralattjárón senki sem élte túl. Az M2-est 1927-ben szintén megszabadították az ágyútól, és aknarakó tengeralattjáróvá alakították át. Nagy méreteinek köszönhetően elég sok (összesen 100 darab) aknát tudott vinni, ezeket egy lánchajtású futószalag segítségével dobta ki a tengerbe. A három megépült példány közül ez az egy volt az, ami nem baleset miatt került selejtezésre. 1932-ben kivonták a forgalomból, 1933-ban lebontották.

Az M-ek hagyatéka

Az M2-es kivonásával végleg véget ért a különleges, nagy kaliberű ágyúval felszerelt tengeralattjárók kora, mert az 1922-es Washingtoni Leszerelési Egyezmény értelmében egyetlen államnak sem lehetett 8 hüvelyknél nagyobb átmérőjű ágyúval felszerelt víz alatti járműve. A II. világháborúban ugyan készült még az M-osztályhoz hasonló naszád (a francia Surcouf, amely egy 8 hüvelykes kétcsövű, ráadásul forgatható lövegtoronnyal volt felszerelve), de ekkora ágyút soha nem építettek többé tengeralattjáróra.

Veit András
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
Cikk[161569] galéria
hirdetés
hirdetés
hirdetés

Kiadónk társoldalai

hirdetés