hirdetés
hirdetés

A legrégebbi vérségi vonalon öröklődő cégek

Családban marad

Óriási arányuk ellenére a családi vállalkozások hatalmas hányada képtelen ellenállni az idők viharának. Vajon mi a titka azon kevés cégnek, amely akár több évszázad viszontagságait is sikeresen átvészeli? 

hirdetés

A Forbes nevű híres üzleti magazin a családi vállalkozások területén mellbevágó jelenségre hívja fel a figyelmet. Ugyan az ilyen szerveződések világszerte a gazdasági élet több mint kétharmadát képviselik, és a foglalkoztatási arányuk is 50-80%-ig terjed, a harmadik nemzedéket követően 97%-ban mégis képtelenek talpon maradni. Adja magát a kérdés: milyen tényezők összjátéka szükséges ahhoz, hogy a gyakran egyenes ágú vérvonalon öröklődő, hasonló gazdasági egységek akár több száz évig működjenek? Jelen cikkünkben néhány olyan példával próbáljuk megoldani a talányt, amelynek ez sikerült.

Kongō Gumi

Hogy a félreértéseket gyorsan eloszlassuk, a Kongō Gumi 2006-ig a világ legrégebbi rokonsági úton továbbadott, folytatólagosan működő és történetesen japán cége volt. Az 1428. évét taposó (578-ban alakult) társaság tényleg nem volt már mai csirke, amikor a Takamatsu nevű építőipari óriás bekebelezte. A Kongo Sigemicu által alapított vállalat strapabírásának egyik legfontosabb pillére az volt, hogy – véletlenül vagy szánt szándékkal – valóban az egyik legidőtállóbb területen volt képes piacot szerezni magának: buddhista templomokat hozott létre, amelyek iránt az igényt a több ezer éves vallás hívei elapadhatatlanná tették. Kongō Gumi a fő profilját végig megőrizte, még ha olykor valamilyen külső kényszerre üzleti épületeket (Meidzsi-restauráció) vagy koporsókat (második világháború) kellett is építenie.

A Kongó Gumi néhány alkalmazottja a 20. század elején
A Kongó Gumi néhány alkalmazottja a 20. század elején

A szebb időket látott gazdasági formáció túlélésének másik kulcsát hagyományozási flexibilitásának köszönhette, melynek révén az elsőszülött fiú inkompetenciája (vagy hiánya) esetén akár a leánygyermek, vagy – ha a családnevet felvette – a vő is biztosíthatta az irányítás folytatólagosságát.

Leadott egy sorozatot

Az észak-olaszországi Trompia-völgy vasércben igencsak gazdag terület, amely már a középkorban is a fém feldolgozásának egyik központja volt. Nem csoda, hogy a korai reneszánsz időszakára a térség már az elsőrangú lőfegyverek előállításának fellegvárává vált. Ebben a régióban, Gardone kicsiny városában lakott Bartolomeo Beretta, tehetséges puskacsőkészítő mester is, aki 1526-ban a Velencei Arzenáltól (a korszak egyik legmeghatározóbb ipari központja) – stílusosan szólva – visszautasíthatatlan ajánlatot kapott. 185 szakállaspuska-cső elkészítésére szólt a megbízás, amellyel egyben a világ első gyártó vállalatává (egy konkrét terméket nagy tételben előállító cégévé) nőtte ki magát. Az üzletről kiállított számla a társaság archívumában állítólag továbbra is fellelhető.

A későbbiekben Bartolomeo fia, Jacomo és unokája, Giovannino is puskacsőkészítő mester lett, és az iparág szőrén-szálán mostanáig a társaság profilja maradt. A teljes lőfegyverek gyártását az 1850-ben színre lépő Giuseppe Beretta unszolására vezették be, és később a Model 1915, illetve a Model 92 kápráztatta el a világot. A középkori céhtől kezdve a mai komputerizált robotokig az alapító leszármazottai egy percre sem eresztették el a gyeplőt, mely utóbbit pillanatnyilag Ugo Gussalli Beretta, valamint két fia, Pietro és Franco tartja a kezében.

Úttörők

1748-ban egy lorraine-i (Lotaringia) ágyúöntő mester, François Boch úgy döntött, hogy inkább békésebb vizekre evez, és fazekasműhelyt alapít. Mint később kiderült, a radikálisan új életszemléletre váltó felmenőjükhöz hűen a későbbi nemzedékek több mint 260 éven keresztül sem tértek el a „kerámiával kikövezett” útról.

Jean-François Boch
Jean-François Boch

François fia, Pierre-Joseph például esztétikus kerámiatermékek kiemelkedően tehetséges tervezőjének bizonyult, unokája, Jean-François pedig már (és nem történelmi vonatkozásában tekintve) forradalmi feltalálóként jeleskedett. Számos egyéb vívmánya mellett egy fényes fehér, különösen kemény, porcelánszerű és – nem utolsósorban – jutányos áron beszerezhető cserépedényt hozott létre, amellyel gyakorlatilag „demokratizálta” az étkezési készleteket, hiszen immár jóval szélesebb osztály engedhette meg magának a „puccosnak” ható háztartási kellékeket.

Mindennek ellenére Jean-François Boch cége és az európai exportban szintén érdekelt kerámiagyáros, Nicolas Villeroy üzlete főleg az angol konkurencia hatására (kényszerűségből) később mégis egyesült. Jean-François fiának, Eugennek, illetve Nicolas unokájának, Octavie-nek a frigyével ezt követően még szorosabbá vált a kötelék. Megszületett a Villeroy & Boch márka.

A család innovatív szelleme Eugen személyében ugyancsak testet öltött. A 19. század közepén régészek bukkantak arra a római padlómozaikra, amely az egyébként tehetséges festőt esztétikus és kimagaslóan teherbíró csempék (Mettlacher Platten) ipari gyártására késztette. Eugen fia, René von Boch-Galhau a szárazabb oldaláról közelítette meg a dolgot, és újításként ő a munkások egészsége érdekében légpárásítókat, porleválasztókat és ventilátorokat építtetett be az üzemekben. Renét követően a társaság továbbra is a család kezében maradt, és jelenleg a férfi utáni harmadik nemzedék képviselőjeként Wendelin von Boch-Galhau áll a vállalat igazgatótanácsának élén.   

(Majdnem) egyenes vonal

Amint azt a Kongō Gumi esetében is láttuk, nehezen elképzelhető, hogy egy származási alapon öröklődő vállalkozás kizárólag férfiúi ágon különösen hosszú periódusokat legyen képes átvészelni. Ezt a megállapítást látszik bizonyítani a ma már óriáscégként működő Faber-Castell példája is.

Kaspar Faber
Kaspar Faber
1761-ben a Nürnberg-közeli Steinben Kaspar Faber bútorasztalos egy kósza ötlettől vezérelve ceruzaműhelyt alapított, melynek sikere folytán később saját üzletet is nyitott. Kaspar fia, Anton Wilhelm Faber ezt követően a közelben vett egy telket, amelyen aztán egy pár év alatt manufaktúrává cseperedő műhelyt hozott létre. A vállalkozást A. W. Fabernek nevezte el. A későbbiekben hullámvölgyekbe jutott a társaság, és a 19. század második felében a férfiúi ág utolsó sarja fiúutód nélkül maradt. Ezt a nehézséget a família úgy hidalta át, hogy a vér szerinti örökös, Ottilie von Faber bárónő összeházasodott Alexander zu Castell-Rüdenhausen gróffal, aki hamarosan az igazgatóság tagjává, majd pedig a fejévé avanzsált. A nemzetségek férfi képviselői közötti öröklődés azóta töretlen, a Faber-Castell pedig gigantikus vállalattá nőtte ki magát.

Mostanában, amikor az is kétséges, hogy egy átlagos vállalkozás a szeszélyes világgazdaság csapásait sokáig el tudja-e viselni, nehéz elképzelni, hogy a kizárólag „a leszármazottaknak való továbbadásra” építő cégek hogyan tudnának akár egy-két generáció erejéig túljutni a megpróbáltatásokon. A cikk alapján úgy látszik, hogy néhány közülük azért mégis sikeres tud maradni, elenyésző részük pedig akár nagyon hosszú periódusokat is túlélhet. Ennek feltétele (de semmiképpen nem biztosítéka) lehet, ha a (gyakran szerény körülmények között megszülető) cég a kezdetektől fogva megőrzi működési profilját. Így a tapasztalatok továbbadása egyre erősebbé teszi a vállalkozást. A stafétabot továbbadásakor szintén fontos a rugalmasság, hiszen egy idő után képtelenség, hogy működjön a primogenitúra elve. Elengedhetetlen, hogy a családi konfliktusok semmiképpen se befolyásolják az üzletmenetet, amelynek pedig az irányát hosszú távra előre meg kell tervezni. Fontos, hogy a família végig megőrizze az irányítást a vállalat felett, valamint hogy az innovációra és a korszerűsítésre való törekvés az egyik fő prioritás maradjon.

Figyelembe véve, hogy ez csak néhány az eredményes, hosszú távú működéshez adott gyakorlati tanácsok közül, így már érthető, hogy néhány nemzedéken túl miért csak ilyen kevés családi vállalkozás képes a gazdasági világóceán felszínén megmaradni.

Zamaróczy Ádám
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés
hirdetés

Kiadónk társoldalai

hirdetés