hirdetés
hirdetés

Prosit!

Az egység ára

Húsz évvel a német újraegyesülés után

„Közös fáradozással el fogjuk érni, hogy Mecklenburg-Elő-Pomeránia és Szász-Anhalt, Brandenburg, Szászország és Türingia csakhamar virágzó vidékké változzon, ahol megéri élni és dolgozni.” 2010 őszén, a német újraegyesülés 20. évfordulóját ünnepelve, újból idézték Helmut Kohl, az „egység kancellárja” július 1-jén, a valuta-, a gazdasági és a szociális unió létrejötte alkalmából elhangzott tévébeszédét.

hirdetés

A piaci feltételek elutasításán, a gazdaságnak a „felülről” előírt tervmutatók teljesítésén alapuló működtetése négy évtized alatt történelmi léptékű lemaradásba taszította a keletnémet gazdaságot. 1991-ben az újraegyesülés utáni első évben a korábbi NDK-ban az egy lakosra jutó gazdasági teljesítmény nem volt több a nyugatnémet átlag egyharmadánál, az egy háztartásra jutó nettó jövedelem alig haladta meg a nyugat-németországi átlag felét, a termelékenység annak kétötödét, miközben a munkanélküliség rövid időn belül a régi tartományok átlagának több mint két-két és félszeresére ugrott.

A kelet-német múlt szigorú pillantása

Tény, hogy már az 1990 nyarán bevezetett valutaunióval egy új, kezdetben egy csaknem 16 milliós piachoz jutottak a nyugatnémet vállalatok. Ugyanakkor a keleti tartományokban mind élénkebbé váló keresletet az az 1991 és 2009 között kereken 1300 ezer milliárd eurót kitevő, s annak kétharmadában szociális célú juttatásokra (munkanélküliségi támogatásra, egészségügyi kiadásokra és nyugdíjakra) fordított pénzügyi transzfer táplálta, ami a nyugati tartományokból került az új tartományok társadalmához. Ma is gyakran felvetődik a kérdés: nem ment-e túlságosan gyorsan végbe az egyesülési folyamat?

Marx Károly szobra az egykori Karl Marx Stadtban
Marx Károly szobra az egykori Karl Marx Stadtban

Lehet, hogy kevesebb gazdasági és társadalmi megrázkódtatással járt volna a német újraegyesülés lassúbb végbemenetele; ugyanakkor Közép-Európa más rendszerváltó, s a piacgazdaság útjára lépett országaival ellentétben az NDK-ból elvágyni szándékozók számára ott volt az a „nagy nyugati szomszéd”, amely azonos nyelvvel, kultúrával és ipari hagyományokkal a jobb élet- és munkakörülmények ígéretével azonnal kész volt a képzett keletnémet munkaerő százezres nagyságrendben történő befogadására. Másként fogalmazva: a keletnémet lakosság magas mobilitási készsége (és elszántsága) folytán, ha nem megy végbe gyorsan az újraegyesülés, felgyorsult volna az NDK „kiürülése”.

Felvetődik az is, indokolt volt-e a kelet- és a nyugatnémet márka közötti 1:1-es árfolyam használata. Dr. Karl-Heinz Paqué, a magdeburgi egyetem professzora szerint nem helytálló az a vélemény, hogy a bérek „egy az egyben” történő átváltása tönkretette volna a keletnémet gazdaság versenyképességét, mert egy keleti szempontból ettől kedvezőtlenebb (bár reálisabb) árfolyam alkalmazása még nagyobb, beláthatatlan politikai és gazdasági kedvezményekkel járó elvándorlást váltott volna ki. Különösen vitatott a privatizációs folyamat végrehajtására létrehozott vagyonügynökség, a Treuhandanstalt tevékenységének megítélése.

Paqué szerint a privatizáció viszonylag egyszerűen ment végbe a hagyományos „márkatermékeket”, elsősorban fogyasztási cikkeket és élelmiszereket gyártó vállalatok (például a Rottkäppchen pezsgőgyár és Radeberger Pils sörgyár) esetében, ettől jóval nehezebb volt a beruházási javakat és az alapanyagokat gyártó vállalatok körében. A Treuhandanstalt végül 200 milliárd márkát meghaladó nagyságú kiadási többletet és 2,5 millió megszűnt ipari munkahelyet hagyott maga után, de alkalmas volt arra, hogy „elvigye a balhét”, magára vállalja a német egységből adódó áldozatok okozójának szerepét.

2. rész: Utolérni a nyugatot

Juhász Imre, Berlin
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
Az egység ára
hirdetés
hirdetés
hirdetés

Kiadónk társoldalai

hirdetés